Tessék, épp most nyafogtam, hogy legyenek filmek az Mtv-n főműsoridőben, erre szombat este megkaptuk Mátyássy Áron szemlegyőztes filmjét, az Utolsó Időket.

Szörnyű volt. Lenyűgöző. Borzasztó. Mátyássy Áron elsőfilmes rendező filmje ütött. Úgy látszik, hogy nem csak nekem volt az utóbbi évek talán legjobb magyar filmje - a filmszemlén is első lett. Egyébként  nem tűnt fel a tévéújságban, lazán elmentem volna mellette, ha nem látom meg még délután a comment.com szombati tévéajánlóját. De megláttam, és pont szerencsém lett.

Azt vártam, hogy látok egy klasszikus bosszúfilmet, netán ez egy magyar Charles Bronson-féle Bosszúvágy-remake lesz; kevés ötlettel, gagyi alakításokkal. Ehhez képest láttam egy összeszedett, megrázó, kész játékfilmet - ahol a játék véresen komoly.

Maga a történet 1997-ben játszódik valahol az ukrán-magyar határ környékén, egy kis faluban, ahol nincsenek lehetőségek, mindenki próbálkozik, ahogyan tud. Itt él Iván (Kádas József) is, testvérével, Esztivel (Vass Teréz), aki autista. A lányt egy napon ismeretlenek megerőszakolják, ám a rendőrség nem tesz semmit, elkezdik ugyan a nyomozást, de sokkal inkább foglalkoznak azzal, hogy Iván néha fordul egy tank benzinnel Ukrajnából, mint, hogy kiderítsék ki tette ezt a lánnyal. Iván pedig úgy dönt, hogy segít a tetteseknek visszaemlékezni arra, hogy mi is történt ott akkor az erdőben - bár ezt a segítséget talán el tudjuk képzelni. Egyébként olyan, mintha egyszerre két filmet látnánk; egyrészt ott van  a kilencvenes évek "vadkelete" a szétcsúszott világgal, piti ügyeskedőkkel, kilátástalan lehetőségekkel ("El kell innen menni, mindegy, hová"-Illus), másrészt pedig van a már eredetileg is embert próbáló helyzetet (árvaság, fogyatékos testvér gondozása) súlyosbító borzalom. Ez a párhuzam pedig felőrölne mindenkit, nem csak a fiatal autószerelőt, akit ráadásul szerelme is szó nélkül hagy el, amikor Pestre kerül egyetemre.

Meg kell hagyni, fantasztikusak az alakítások. A főhős remekül alakítja Kádas József, tényleg elhisszük neki, hogy autista testvére, és alkoholista apja mellett többet átélt már, mint kellett volna. Az Esztit alakító Vass Teréznek nehéz dolga lehetett, hiszen néhány hangfoszlányon és mozgásán kívül nem lehetnek művészi eszközei - nem tud beszélni, és mimikája sem lehet katatón betegként.

Vágva és fényképezve gyönyörűen van ez a film- a táj szépségének, a fák suhogásának, de akár a zárójelenet teherautó-kerekei alól felszálló porfellegnek is többletjelentése van. Régen láttam magyar filmben ilyen szépen fényelt képeket - mit mondjak, gyönyörű színei vannak.

Amit a legjobban szerettem talán a filmben: a zene. A film zenéjét ugyanis Harcsa Veronika énekli, és az egyes jelenetek aláfestődalai is hozzáteszik a magukét a képekhez.  Klasszikus "Verás" dalok ezek, jó kis füstös nu-jazz szösszenetek; amiből "Utolsó idők - utolsó zenék" címmel koncert is volt októberben a MüPában.

Lehetséges, hogy szerencsésebb lett volna azonban olyan zenét írni, amely közelebbi a szereplők világához - bár értem a művészi koncepciót, hogy miért pont Verával dolgozott együtt, hiszen egyszerre hozza közelebb hozzánk a történet gondolati skját, és távolít el  a konkrét szereplőktől - vagyis van idő magát a helyzetet felfogni. Felfogni, hiszen ezt az állapotot megértenünk - szerencsére - lehetetlen.