Bevallom, hosszú időn keresztül kutyába sem néztem a rozét, először bizonytalan kutyulmánynak tartottam, ami tulajdonképpen teljesen felesleges találmánya a világnak.

Később, amikor minden felhajtott gallérú pólóba bújt majom rozéfröccsöt szürcsölt a környezetemben, már egyszerűen csak egy lemondó legyintéssel maradtam a száraz fehérborok vallásánál, és tudomást sem vettem a lassacskán kibontakozó divatról. Akkor nekem, az éretlen óvodásnak még úgy tűnt, hogy a rozé egyfajta melléktermék, egy olyan bor, amikor nem is tudtuk eldönteni, vörösbort akarunk-e csinálni, vagy csak úgy nekiálltunk szüretelni, aztán nem tartottuk a szőlőt elég ideig a Ganimede-tartályban, és ez lett belőle. Ha már itt van, ne öntsük ki. 

Aztán egyszer csak történt valami: megkóstoltam azt a rozét, ami megfogott. A szekszárdi Schieber pincészet (az ex-Aranyfürt) rozéjáról van szó; rögtön új kedvencet választottam, a rozé teljesen megfogott. Nem éreztem azt a befejezetlenséget, amit korábban, más rozékon, és nem tolakodott túl az a gyümölcsíz sem, ami miatt nem szerettem ezeket a borokat – és ami miatt nem ittam muskotályost sem.

Schieberék rozéja azonban kicsit más: nem érződik a reduktív erjesztés semmilyensége, szóval a nyár esti beszélgetések tökéletes partnere. Nem értem, hogy a Hvg Borplusz 2012 nagy rozétesztjébe miért nem került be, holott abban jóval jelentéktelenebb tételek (Font Rosé) is helyet kaptak.

Új kedvencet találtam.