Történt, hogy még 1995-ben (vagy '96-ban?) volt egy sorozat az akkori közszolgálati Mtv1-en, és tisztelgésül a mozi századik születésnapja előtt egy sorozatot kezdtek: minden este, főműsoridőben leadott a tévé egyet a filmtörténet legendás darabjai közül. Tíz éves voltam, és minden este ott szobroztam a tévé előtt, ekkor láttam először ezt a filmet.

Fogalmam sem volt ki az a Marilyn Monroe, kicsoda Jack Lemmon és Tony Curtis, azonban az első látásra kissé gyermeteg történet rögtön megfogott: adva van két zenész, egy szaxofonos és egy nagybőgős, akik a húszas évek végének Amerikájában próbálnak talpon maradni. A helyzet kissé nehéz, ugyanis szesztilalom van (az efféle ötletek mindig nyomasztóak a szórakoztatóiparnak), ráadásul utolsó melójuk épp egy titkos zugmulatóban van, ahol csak a szerencséjükön múlik, hogy nem kerülnek bele a razzia által elfogottak menetébe. 

Bonyolítja a dolgot Joe (Tony Curtis) szerencsejáték-mániája, és az is, hogy akaratukon kívül szemtanúi lesznek egy bandaháborúnak, amely után el kell tűnniük Chicagóból. Épp kapóra jön menedzserük Mr. Sig Poliakoff egyik munkája: egy Floridába induló zenekarba két zenészt keresnek: egy szaxofonost és egy bőgőst. Egy bökkenő van a dologban: kizárólag nőket.

Innentől a mese a klasszikus átöltözős vígjátékok közé sorolható, hőseinket különféle kalandok érik, és Joe szép lassan beleszeret az egyik zenész lányba, akit természetesen Marilyn Monroe alakít.

A filmet mai szemmel nézve természetesen látjuk gyermeteg hibáit, de ezekkel együtt is kifejezetten szórakoztató darab, a szerző, Billy Wilder remek munkát végzett a forgatókönyv megírásakor. A karakterek olyanok, amilyeneknek 1959-ben lenniük kellett: kicsit manírosak, kicsit túljátszottak, és legyünk őszinték: Marilyn Monroe sem elsősorban a színészi képességei okán lett sztár, alakítása sehol sincs nagy kedvencem, Audrey Hepburn játékához a másik kedvenc régi filmemben.