Tartok tőle, hogy lassan talán túl sok lesz a filmes bejegyzés, de újra olyannal találkoztam, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül.

Berlin Calling. Először csak a zenéje fogott meg, holott nem is szeretem ezt a stílust, ebben mégis volt valami. Aztán megnéztem a filmet. Nos, kemény.

Hannes Ströhl filmje éppolyan, mint a Trainspotting- annyi különbséggel, hogy nem olyan kilátástalan a főhösök élete, mint brit kollégáiké, de a Berlin Callingból hiányzik a vidám kikacsintás, nem oldja fel a tragédiát semmi, csak némi kedves önirónia.

Az ezredforduló utáni Berlinben járunk - Ickarus, a főhős (Paul Kalkbrenner) menő dj, a berlini technoszcéna ismert arca, mindazzal, amivel ez az élet jár. Bizony, enyhén politoximán, és egy jobban sikerült estét követően befordul, rádöbben, hogy az élete lassan kezd szétesni, barátnője (Rita Lengyel) épp elhagyja, alkotói válság is van, hát valamit kezdeni kell az élettel.

Ez a kezdés olyan jól sikerül, hogy Icka lassan kórházban találja magát - itt elgondolkodhat arról, mit kellene kezdenie magával. Katatón állapotban ül, aztán lassan kezdi összeszedni magát - lemeze is elkészül, élete is rendeződik, ő pedig újra kijöhet, és folytathatja tovább a gondtalan művészéletet, de vajon meddig még?

Maga a háttér, a német zeneipar, az újraegyesítés után külön életet élő, lüktető német metropolisz élete a letisztult, tökéletesen technokrata négynegyedek ütemére - nos, ebből a művész pokoljárásának története ugyan kiemelhető, de nem lenne egységes ennek a világnak a képe nélkül a történet.

Paul Kalkbrenner - annak ellenére, hogy nem elsősorban színészként ismerjük - lehengerlően játszik. Nem elsősorban a hiteles zenész meglepő, hiszen maga is dj, hanem a beteg, szenvedő figura alakítása szól nagyot. A magyar származású Rita Lengyel pedig olyan, amilyennek megszoktuk - ennivaló.