Megtaláltam azt a filmet, ami talán tényleg kiérdemli a „látnod kell” címkét. Nem csak azért, mert a történet alapjául szolgáló kisregényt Truman Capote írta, nem is csak mert a főszereplő a csodálatosan játszó Audrey Hepburn.

Nem, azért, mert ez így kerek egész: egyszerűen fantasztikus a nem túlzottan bonyolult alaphelyzetből induló sztori, isteni a főszereplőnő, és tényleg nagyot alkotott a rendező, Blake Edwards.
A főhős, Holly Golightly (Audrey Hepburn), egy fiatal lány, aki kissé könnyelműen éli az életét, és folyamatosan várja a Nagy Őt, aki azonban nem a klasszikus romantikus hős kell, hogy legyen, hanem sokkal fontosabb, hogy legyen pénze. Hollynk tehát „aranyásó”, ebből nem is csinál titkot, amikor találkozik a fiatal és sikertelen íróval, Paullal (George Peppard), akit ráadásul barátnője, a férjezett „belsőépítész” támogat – erkölcsi szemrehányást tehát nem tehet senkinek sem.

A férfit vonzza a lányt övező káosz, és Holly valóban csillogó jókedve, azonban kapcsolatuk egy darabaig elég féloldalasan alakul: a nő gyakorlatilag képtelen (ekkor még) bármiféle szoros érzelmi kapcsolat kialakítására, és hajszolja álmait, amik végül kútba esnek: a kinézett gazdag férjjelölt megnősül, a második „madár” pedig nem áll kötélnek. Végül azonban – a könyv nyitott befejezésével ellentétben – minden jóra fordul, és a filmtörténet egyik legzseniálisabb zárójelenetében hőseink egymásra találnak. 

Maga a film egyszerűen tökéletes, Audrey Hepburn csodálatos, mint mindig, ez igazán neki való szerep, még akkor is, ha eredetileg Truman Capote mást akart a főszerepre (Marilyn Monroe volt a kiszemelt), de ma már látjuk, hogy hiba lett volna bárkit alkalmazni Audrey helyett, aki végig tündökölt a szerepben.

Érdekes a férfi főszereplő is. George Peppardot én ezen a filmen kívül eddig egy helyen láttam csak: a nyolcvanas évekbeli kissé gagyi tévésorozatban (Szupercsapat, The A-Team), ő volt az egyik főszereplő. Itt mindenesetre még semmi jele nincs ennek, bár nem olyan tökéletes, mint a női főszereplő, de összességében megfelelő, sőt, kifejezetten ügyesen hozza a kissé gátlásos fiatal író szerepét.

A külsőségek, a filmzene, a helyszínek tökéletesek: a hatvanas évek Amerikájának világa így – majdnem ötven év után – gyönyörű, és két örök darabot is köszönhetünk az alkotóknak: az egyik a Henry Mancini által szerzett dal, a Moon River klasszikus lett, a másik Holly fekete estélyije, amit Givenchy tervezett. A dalt egyébként először ki akarták vágni a filmből, de szerencsére benne maradt, és azóta többen is feldolgozták, de minden bizonnyal ez a legjobb verzió.

Amikor megnézzük ezt a filmet, azért ne feledjük, hogy 1960 őszén forgatták, tehát nem a ma divatos sebességgel történnek az események, nyilvánvalóan hiányoznak a ma már kötelező látványkellékek, de azt hiszem, ezek nem is hiányoznak. Maga a történet, illetve a főszereplők kellemesen kárpótolnak ezért. A film magyar címe egyébként Álom luxuskivitelben – 1973-ban mutatták be itthon, és nyilvánvaló, hogy a híres ékszermárka neve felesleges volt az itthoni néző számára, holott a történetben hangsúlyos Holly rendszeres álmodozása a boltban, és legalább ilyen fontos a Paullal eltöltött délelőtt, mint első közös élmény szempontjából.

A film magyar szinkronja egyébként kifejezetten jó, szerencsére nem tengenek túl az öncélú magyarítások, és a kisregény magyar fordításával ellentétben itt nem nevezik át a szereplőinket sem.

Moon River