Sólyom László elnöki tevékenységét manapság divatos kritizálni, azonban több erénye mellett – számomra – az egyik legszimpatikusabb jellemzője az elmúlt öt évnek az volt, hogy az elnök végre tudott és mert is fékként viselkedni, ha teljesen felesleges, és alkotmánysértő intézkedésről volt szó. Sólyom László komolyan vette a feladatát, és nem engedte a tisztségét pusztán a korábban szokásos protokoláris dísszé tenni. Göncz Árpád tagadhatatlanul nyájas szürkesége, és Mádl Ferenc visszafogott tudósarca után 2005-ben meglepő volt Sólyom László határozottsága és tetszett az is, ahogyan annak kiállt a Zengő ügyében is. Tetszett, ahogyan később is szembe mert menni a kormánnyal (kitüntetéspolitika) vagy akár a parlamenttel (kinevezési ügyek) is, ahogyan kiállt az elveiért, és nem fordított hátat sem a civil szférának, sem pedig a közvetlen, mindennapi feladatoknak sem – e mellett pedig szakember volt. Egyrészt jogászként, EKA-tárgyalóként, volt AB elnökként tényleg a rendszerváltás kereteinek egyik kidolgozója, másrészt pedig tudósként megalapozott érvei voltak döntései mellett, nem pusztán a „nemzeti tradíciók” kifejezés klasszikus ködevése. Lehet kritizálni a „láthatatlan alkotmány” eszméjét, azonban biztos, hogy mindenki másnál komolyabban vette feladatát.
Lehet, hogy voltak olyan megmozdulásai, amellyel nem tudtam őszintén egyetérteni. Neki azonban – elődeivel ellentétben – legalább voltak megmozdulásai: elnökségi periódusa nem pusztán kopjafa-avatókból, megemlékezésekből és bizonyára rendkívűl fontos alapítványi díszvacsorákon való védnökösködésből állt, pedig nyilvánvalóan mindenkinek sokkal egyszerűbb lett volna, ha csapata élén élete kockáztatásával fogadásokon vívja meg az elnöki hatalommal járó harcokat. Most pedig, az öt év leteltével, Sólyom László búcsúzik a Sándor-palotától és tőlünk is.

Félreértés ne essék, gondom nem azzal van, hogy Sólyomnak mennie kellett – az elnökválasztást megelőző méltatlan nyilatkozathullám, és a jelölés körüli (látszat)hercehurca azonban minden volt, csak nem elegáns. Nem szívesen ekézem azt a kormányt, aminek hatalomra kerülését nyolc éven keresztül óhajtottam, most azonban azt kell, hogy mondjam, ez az egész így nem volt példaértékű. Tudom jól, hogy a hála nem politikai kategória, azonban úgy hiszem, hogy Sólyom László megérdemelt volna annyit, hogy a kissé megalázó utódkeresési játéktól megkíméljék. 

Most pedig megnyertük a Köztársaság új elnökét, aki tényleg szimpatikus, de a politikai paletta talán legsúlytalanabb közszereplője: a 2002 után felbukkanó volt olimpiai bajnok, aki sosem volt emblematikus figurája a honi közéletnek – helyesebben szólva de, az, azonban ennek java része inkább ügyesen felépített imázs, és kellő mértékben biztosított háttér, mintsem a mindennapi politizálás alapoktól induló gyakorlata. Schmitt Pál esetében két dologban biztosak lehetünk: 2014 előtt biztosan nem fog szembemenni a parlamenti döntésekkel, illetve nem fog kényelmetlen lenni a kormány számára sem: de hogy önálló elveit sem fogja hangoztatni, az is több, mint valószínű.

 

Sólyom Lászlónak egyetlen hatalmas hibája van: megpróbált nyugat-európai fejjel gondolkodni itt, az Észak-balkánon, azonban erre talán a honi politikai kultúra még nem volt elég érett.

 

Köszönjük, Elnök Úr!