Nálunk régi hagyomány, hogy március idusán egy válogatott kis csapat hajókirándulásra indul, méghozzá felfelé a Dunán. Hosszú éveken keresztül a végcél Esztergom, ezzel együtt pedig Párkány volt, tavaly Vác, idén pedig Visegrád. Szerencsénk volt, a hét megelőző napjaival ellentétben e jeles napon már sem hideg, sem eső nem volt – esőben és ködben ugyebár nem olyan kellemes dolog hajókázni. Úgy érzem, az úti cél jó választás volt: Visegrád egyszerűen gyönyörű (mint az egész Dunakanyar), számomra szinte hihetetlen, hogy Budapesthez ilyen közel ilyen érintetetlen, már-már falusias kis ékszerdobozokat találhatunk, ahol még - legalábbis fővárosi mércével mérve- ennyire emberléptékű a világ.

A koreográfia már évek óta ugyanaz: a hajó utasai 15-én reggel felszállnak („behajóznak”), majd néhány óra múlva a hajó kiköt, és rövid városnézés (szabad program) után visszaindulunk Budapestre – visszaérkezés valamikor az esti órákban. Egyszerű recept, mégis bevált: talán a Pro Facultate-nap mellett Karunk egyik legjobban eltalált rendezvénye, talán nem túlzás azt mondani, a diplomaosztókon elhangzott búcsúbeszédek tanúsága is szerint az egyetemi élet egyik legemlékezetesebb programja.

Miért jó hajókirándulásra jönni? Hogy miért ez számomra már évek óta a tavaszköszöntő rituálé? Nos, a választ sem én, sem a hajó többi utasa sem tudná pontosan megfogalmazni. Egyszerűen azért, mert jó együtt lenni, mert jó Pázmányosnak lenni – itt pedig ezt igazán átérzed. Átérzed, mert olyan csapat alakul(t) ki, akikkel tényleg közösséget alkottok. Valami van ebben a rövidke hajóútban, ami vadidegen embereket percek alatt közel visz egymáshoz. Talán az első tavaszi napsugarak, talán a Duna varázslatos csillogása, talán a hajó, mint utazási eszköz békebeli, lelassult hangulata... nem tudom. Mindenesetre egy napon, egy ünnepen magunk mögött hagyjuk a nagyváros külső és belső zajait, és az ünnep tényleg ünneppé válik. (Főleg, mióta a fővárosban ünnepelni... Tudjátok.)