Kedves olvasóim!

Gondolom, már mindenki szívrepesve várja, hogy végre beinduljon, és rendszeressé váljon mélyfilozófiai, a lét végső kérdéseit, és embertársaink viselkedésének visszásságait boncolgató okosságfűzérem láncolata, hogy akkor se kelljen nélkülöznötök legendásan aranyos, de egyszerre rettenetesen irritáló személyiségem, amikor nem vagyok ott veletek.

Igyekeztem kicsiny lelkemben megőrizni az elmúlt napok történéseinek lelki visszacsatolásait, hogy barátaim és ellenségeim népes köre első kézből értesülhessen arról, ami amúgy sem érdekli, és soha nem is érdekelte.

Az elmúlt napokban megint elkövettem szokásos, tőlem már megszokottnak tekinthető hibámat, és másként értékeltem egyes embereket, mint ahogy kellett volna. A probléma gyökere az, hogy bár tudok sakkozni, és tudok lépdelni a sakktáblán, de néha összecserélem a figurákat, és rossz helyre pakolom az embereket a táblán. Ilyenkor előfordul, hogy a bástya hátrafelé indul el, és lelép a sakktábláról. Bástya nélkül pedig a harc ugyan még nem lehetetlen, de azért hiányzik a tartása... Nos, kedveseim, csatát veszíteni tudni kell; a kérdés csak akkor bonyolódik, ha nem tudod, hogy csatáztál, vagy sem; most győztél, vagy vesztettél... Egyáltalán kivel háborúzol? És miért? Netán, nem lenne ideje elgondolkodni azon, hogy háborúzol Te tulajdonképpen?

Egyáltalán, mit kell tenned egy háborúban? Lehet, hogy a hadmozdulatok feleslegesek, és igazából egyszerűbb és bölcsebb lett volna szemlélődni, és hagyni, hogy dolgok békésen haladjanak a maguk útján. Ezek a napok megtanítottak arra is, hogy véletlenek márpedig nem léteznek; egy véletlen esemény generál egy másikat, és a véletlenek sorozata végül rendszerré alakul. Ez a káoszelmélet magva is, amit még Edward Lorenz alkotott meg még a hatvanas években. Nos, kedves olvasóm, a káosszal nem pusztán elméleti síkon foglalkoztam az elmúlt időben, hanem sikerült szívós munkával egyfajta életstílussá tenni, amin sürgősen változtatnom kell, különben életem végérvényesen összeomlik, amit azért -őszintén szólva- a lelketek mélyén ti sem szeretnék, mert tudjátok, hogy milyen szimpatikusan tudok kiállhatatlan lenni. Ez pedig nektek is rossz, mert a világ legarrogánsabb, legkiállhatatlanabb emberével találkozni nem biztos, hogy pozitív élmény.

Na, de kedves olvasó, te nem az én lelkecskémnek belső viharaira vagy kíváncsi (igazából, biztos vagyok abban, hogy lelked mélyén semmire sem vagy kíváncsi), hanem -már ha egyáltalán elolvasod idáig agyviharaimat- arra, hogy mi is történt valójában. Örömmel közlöm, hogy az október 17-i, a HÖOK által szervezett tandíjellenes tüntetés jól sikerült, remek sajtóvisszhangja volt, és végre látszott, hogy európai, civilizált módon ki tudunk állni közös érdekeinkért. Köszönöm mindenkinek, aki segített ezt összehozni!

Az október 16-17-i Pázmány évforduló szintén sikertörténetnek tekinthető, sikerült jól összehozni, úgy tűnik, hogy végre összeállt a csapat, akikre bizton lehet számítani. Köszönöm a munkátokat, segítségeteket!                                                                                                                                                                    

Egyébiránt, nyájas olvasó, amennyiben bármiféle problémád merül fel, kérlek, fordulj bizalommal a fal felé! Köszönöm!