Nyájas olvasóim! Kedvenc KicsiSátitok úgy döntött, megjavul; mostantól a kötelességteljesítés ikonja lesz, világunk egy páratlan csodája. Így otthon ült, és a világ megjobbításán, a cserbenhagyásos közlekedési balesetek (e tárgyban írott dolgozatom már-már monográfiának ígérkezik, teljességel új alapokra fogom benne helyezni a közlekedési büntetőjogot...) mibenlétén gondolkodott, valamint egyéb, eddig elmaradt tennivalóival „molyolt”. Ma nem lesz lelkiélettel kapcsolatos vekengés, nem lesz világmegváltó ötletparádé sem, még a szokásos öntömjénezést is nélkülöznötök kell. Amiről be tudnék számolni, arról ti nem akartok tudni, hiszen kit érdekel egy unatkozó, és unalmas aprómunkát végző Sáti, amit ír, az úgyis unalmas.

Kedves gyerekek! Ma a társadalomról mesélek nektek. Életem egyik fő vállalása az értelemiségivé válás. Szeretnék olyan, megbecsült tagjává vállni közösségünknek, aki valamit tett is másokért. Úgy hiszem, az értelmiségi lét nem elsősorban egzisztenciális minőséget jelöl, hanem egyfajta világszemlélet és viselkedésnorma. Mégis, jó lenne definiálnunk, hogy mit jelent az értelmiségi? Mitől válik valaki értelmiségivé? Hitem szerint ehhez szükséges, de nem elégséges a diploma megléte, nem gondolom, hogy a klasszikus, 1945 előtti, főleg kisebb településeken jellemző értelmiségi szerepkör ( e szerint: értelmiségi=pap, orvos, tanító) napjainkban is tartható lenne, sőt, napjainkban ez már ártalmas. Ártalmas, mert az értelmiséginek kötelessége felelősséget vállalnia a többiekért, világunk javulásáért. Pont e szerepéből adódóan az értelmiségi helyben, saját körében véleményformáló is, mégpedig nem valamiféle „megmondóember”, hanem felelős szereplő, akire remélhetőleg felnéznek a többiek. Vajon tényleg felnéznek, tényleg elfogadják-e?

Gondolkodnunk kellene azon, hogy mi az oka a társadalom ilyen mérvű szétesésének, miért utáljuk egymást ennyire, és miért nem tudunk felülemelkedni a közösség egyes tagjait egymástól elválasztó árkokon? Tudom jól, jelen helyzetünkben hiba és álnaivitás lenne azt képzelni, hogy ezen gyorsan fogunk tudni változtatni; mégis, vegyük számba, hogy milyen megoldási lehetőségek vannak? Vannak-e lehetőségek egyáltalán, és nincsenek, mit tehetünk? Hiszen azért megoldást csak kellene, hogy találjunk, legalább a normális egymás mellett éléshez. Tudom, nagyon nehéz szeretni azt a hülyét a buszon, a büdös hajléktalant, esetleg azon kollégát, akiről tudom, hogy gyűlöl, és csak a civilizáció parancsának köszönhetem, hogy nem harapja át a torkom. Azt is tudom, hogy az egyes társadalmi csoportok vélt sérelmeiben több-kevesebb igazság van, és oka van ennek a széttöredezettségnek is, de miért nem találhatunk vissza ahhoz az állapothoz, ami a rendszerváltás idején még létezett; miért nem tudunk olyan közös kapcsolódási pontokat, amelyek értékrendtől, világszemlélettől legalább részben függetleníthetők, és alkalmasak lennének egy új társadalmi párbeszéd beindítására.

Kedves olvasóm! Kérlek, ha rátalálsz az igaz útra, oszd azt meg velem is!