Premissza: "Mert a közbiztonság megszűnt létezni."

Egyre inkább úgy tűnik számomra, hogy félnem kell. No nem azért, mert annyira veszélyesen élek, hanem mert kedvenc fővárosom egyre inkább a lakhatatlanság határait kezdi el súrolni.

Történt néhány hete, november első napjaiban, hogy az eleddig általam legkevésbé kedvelt budapesti köztéren (nevezzük ezt pusztán Blahának) úgy gondolta két polgártársam, hogy - tekintve, hogy telefonálok - nekik nagyobb szükségük van javaimra, mint nekem. Röviden: kiraboltak. Ehhez némi fizikai ráhatással is éltek (mondjuk úgy: megvertek).

Tudom, nagyváros, előfordul, mondhatnánk. De könyörgöm, ne essen meg! Évek óta közlekedek Budapesten, ilyen kalandom még nem volt, a többivel meg már megtanultam együttélni.

Ami igazán meglepett, az rendőreink reakciója volt, miután egy közeli non-stop boltocskából telefonáltam a yardra: "Mentőt kér?" Erre jeleztem, hogy ömlik a fejemből a vér, gondoltam, talán szükséges ilyenkor, ha lát az orvos. A következő unott hangú kérdése az volt, hogy "És rosszul van?" Ember! Én megértem, hogy a telefonos diszpécser munkája nem egy leányálom,de a Zállampolgár akkor is várna kicsivel több empátiát. Egyébiránt azzal bíztatott a feljelentést felvevő zászlós, hogy aznap este már én voltam a hetedik. Nos, az elkövetés időpontja 9-fél 10; szóval vélhetően még nem ért véget az este. A kapitányságon jegyzőkönyvet vettünk fel, albumot nézegettünk, képet rajzoltunk, stb.

Hogy miért meséltem el a történetet? Nos azért, mert most jár le a nyomozásra szánt 30 nap. Biztos vagyok benne, hogy kapok egy szép szerelmes levelet tisztelt rendőrségünktől, mely szerint: "A nyomozást megszűntettük, indoklás:elkövető ismeretlen".

Vajon miért kerülöm el a teret, ha csak tehetem?