Brúnó, a hős - történet folytatásokban

Folytatásos posztsor

2009. április 22. - drhlaszlo

A rendes írások általában úgy kezdőnek, hogy rendes szereplőkkel történnek dolgok, és azok rendesen vannak megírva. Hősünk, Brúnó, azonban kellően rendetlen ahhoz, hogy történetei is rendetlenek legyenek. Ő legalábbis azt a megbízást adta, hogy így szeretné látni.

Brúnó sajgó fejfájással állt a körfolyosó korlátjának támaszkodva, és elgondolkodva meredt az udvaron kavargó testetlen sötétségbe. Hosszú évek alatt vált hajnali rituálévá, hogy ilyentájt kinn filozofált a gangon csendes magányában, bár ez annak idején sokkal inkább sajgó fejfájásának gyógyításaként indult, mint valódi gondolkodásként; csak egyre inkább megszerette ezeket a csendes hajnali órákat, amikor még az egész ház alszik, és teljes nyugalomban lehet morfondírozni – nos, legtöbbször saját magán.

Brúnó ugyanis afféle „fiatalértelmiségi” pozőr, aki számára egyfajta mentális orvosság gondolkodni az elmúlt időszak eseményein, ha azokat nem dramatizálhatja túl, már nem is érzi úgy, hogy boldog – persze így sem az, de az önanalizálás szenvedélye mindig erősebb, mint a józan ész.

Hetek óta Brúnónk egyetlen témán kattogott hajnalonként, e téma pedig mi más lenne, mint emberi kapcsolata(i). (Nos, kedves olvasó, ha ismernéd Brúnót, tudnád, hogy ez a kedvenc témája, mindig ezen vekeng.)

Brúnó ugyanis elveszíteni készül álmait, és – szokás szerint – tanácstalanul mered abba bizonyos udvari homályba; azonban ő sem tudja, hogy múlt, vagy jövő időben beszélhet-e azokról. Ha azt kérdezed, nyájas olvasó, hogy Brúnó álmai miért foszlanak semmivé – nos, ez az, amit ő sem tud. Hősünk ugyanis egyetlen dologhoz ért úgy istenigazából, ez pedig gyönyörű légvárak építése.

Az a bizonyos fantazmagória, amin emberünk hetek óta vekeng, nem más, mint egy bizonyos személyhez köthető ködös, testetlen kép, amely képeknek általában az végük, hogy egy idő után nehéz, fájdalmas, és teljesen kilátástalan plátói szerelemmé avanzsálnak. Hiába, aki az utolsó romantikus hálátlan szerepét alakítja, fűszerezve dzsentroid allűrökkel és némi világfájdalommal, azt rendszeresen utoléri eme baleset. Baleset-e ez egyáltalán? Nos, annyiban nem, hogy B. számára ez az érzés nagyon-nagyon fontos, és van annyira bonyolult lélek, hogy észrevegye a dolog pozitív oldalát is; sőt, mi több, rózsaszín ködben leledzvén csak azt vegye észre, és egy elegáns vállrándítással intézze el a kényelmetlenségeket.

Történt egyszer, hogy hősünk kis éji lakomát rendezett kastélyában, amely kósza ötlet az épp aktuális kedvenc becsületsüllyesztő zárórájakor merült fel benne, hiszen enni néha kell, és mikor máskor, mint amikor az ember éhes. Egyedül enni azonban nem jó, ezért hát lőtávolon belül mindenkit meghívott szokásos tettestársai közül, sőt másokat is. Azonban tekintve, hogy az ilyen világmegváltó gondolatok sohasem akkor törnek a Brúnóhoz hasonló héroszokra, amikor a kastély patyolattiszta és rendezett, tüchtig legénylakás benyomását kelti, hanem amikor leginkább bangladesi bevándorlók menekülttáborbeli szobácskájának és egy másnapos kozákezred ideiglenes szállásának egyfajta különösen perverz keresztezésére hasonlít. Röviden: amikor akkora a káosz, hogy már ő is szégyelli azt. Mindig eszébe jut, hogy a családi fészekben azt tanulta: ilyen helyre nem hívunk vendéget - ő azonban megtette.