Én most lefekszem – szólt a kissé maxos csinibaba. Maxos. Milyen régen hallotta utoljára ezt a szót! Valamikor réges-régen olvasta egy középszerű író feledhető regényében, a Némában. Brúnó vigyorogva vállat vont volna, ha nem lett volna foglalt a válla, hiszen épp arra támasztotta fejét a lány, így csak egy idétlen mosolyra futotta. Hősünk elégedetten dőlt hátra, és elgondolkodva figyelte, amint a tündér kissé bizonytalan mozdulattal összetolt két széket, és végigheveredett rajtuk. Éppen látszott nagy műgonddal karbantartott hasa, ahogyan felcsúszott a felsője, és lejjebb csúszott a nadrág.

De jó lenne megsimogatni azt az aranybarna pocakot, gondolta az ezernevű hős, de még mindig nem tudott szabadulni szokásos bátortalanságától. A lány sima bőre tényleg az arany csillogását idézte a szemlélőben, visszaidézte sosemvolt nyarak édes illatát, és a nyirkos decemberi estét mesésen gyönyörűvé tette, ha sokáig nézte az ember. Brúnó tehát nem merte megérinteni, pedig az angyal nem tűnt sértődékenynek, legalábbis a szeme kissé felhős csillogása nem arról árulkodott, hogy mogorva hangulatban lenne. Hajósunk gondolatban megcsóválta fejét, és a többiekre meredve elkezdett beszélni: - „Sárközi Tamás is bevallotta egy interjúban,  hogy fiatalon gyakran az Aranykéz utcai Pipacsból indult dolgozni, ahová előző nap munka után érkezett. Hiába, a fiatal jogászok becsületsüllyesztőkben szocializálódnak. Nos, Sárközit egy majomnak tartom, de ebben azért igaza van.”

Senkit sem érdekelt, hogy vajon miért majom a professzor? Olyan régóta ültek együtt mindenféle kétes lebujokban esténként, hogy talán már egymás gondolatait is unták, nem csak a másik sztorijait. Mégis összegyűltek időről-időre, hiszen talán már második családjukként éreztek egymás iránt: a családtagok csendes unalmával, és kissé komolytalan felelősséggel.

 

A csapat egyetértő hümmögése hallatán kissé elmosolyodott Brúnó; bár rossz szájízzel vidámkodott együtt a társasággal. Régen volt már ennyire kevés kedve hazamenni, pedig muszáj, holnap munka lesz, teljesíteni kell élete első olyan munkahelyén, ahol el tudná képzelni magát hosszú távon is. Olyan feladata lesz, amit élvez, de most hatalmas lustaság vett rajta erőt. Nem, nem lehet ma megbolondulni, gondolta kissé csalódottan. Ha megkérdeznénk a soknevű hőst, hogy miért jó itt lenni, bizonyára ronda közhelyekkel válaszolna, de nem tudnánk meg, hogy miért tölti is idejét itt.

 

Ahogyan telt az idő, úgy érezte magát emberünk egyre feleslegesebbnek, de annyira jó volt itt üldögélni a többiekkel – még akkor is, ha minden egyes alkalommal megfogadta, hogy végre igazi komoly hajóshoz méltóan fog viselkedni, és nem engedi, hogy szürkés ködben ússzon el ez az este is, mint oly’ sok másik is. Ma erős lesz, nem engedi, hogy a gépszíjas manó megtalálja, és hajnalig nótázzon együtt a nemlétező jurátuskórussal, amit a többi rosszéletűvel terveztek alapítani holdvilágos éjjeleken. Olyan jó lenne pincehelységek pultjánál filozofálni a semmiről, ünnepelni azt, hogy élnek és fiatalok, áttáncolni az éjjel maradékát valamilyen félig ismert zenész mutatványára a „tetőn”, majd reggel a Gellért-hegy tetejéről megnézni a napfelkeltét, és azt az álmos kelletlenséget, ahogyan a téli reggel köde mögött ébred a város.

 

De fel kell nőni, értelmiségivé kell válni, felelős szakemberré, megbízható munkaerővé – és pont ez az, amitől a tengerek utazója úgy fél. Fél a megfontoltságtól, fél a világtól, fél a jövőtől is.

 

Brúnó mindenesetre egy kelletlen sóhajjal vette a kabátját, és hazaindult az estében.