"Diadalt aratott önmaga fölött. Szerette Nagy Testvért." (George Orwell: 1984)

Megint tél volt, tele nyomasztó szürkeséggel és ronda köddel, városi szmoggal; sötét tócsákkal az amúgy is mocskos belvárosi utcácskában, ahol Brúnó egyetemének épülete - nem, nem magasodott, semmi sem tud magasodni egy ekkorka mellékutcában, ahol minden épület nagyjából egyforma méretű - kívülről nagyjából akkorának tűnik, mint egy körfolyosós bérház, tehát nem magasodott, csak ott volt, mint valami biztonságot nyújtó kuckó, kiismerhetetlen zugaival, rideg és kopár, néha mégis egészen otthonos légkörével - máskor pedig egy rossz álom díszleteként, amit talán nem látsz, mégis tudod, hogy ott van.

Brúnó barátunk nyúzott arccal üldögélt a folyosó egyik kínzóan kényelmetlen padján, és  a szembántóan vibráló neonlámpa alatt gondterhelten mélázott. Éppen elege volt, gyűlölte a világot, és úgy érezte magát, mint rossz amerikai krimisorozatok kiégett irodai multirabszolgái, akik mindenféle csúnya dolgot követnek el gyűrött öltönyben és félrecsúszott nyakkendőben. Valamiért az embernek ilyenkor, amikor arra vár, hogy végre bemehessen abba az átkozott terembe, csupa-csupa felesleges gondolata támad. A várakozás első órájában próbál még kétségbeesetten tanulni, amikor pedig rájön, hogy innentől csak butább lesz, akkor elkezd feleslegesnél is feleslegesebb problémákkal foglalkozni. Először is eszébe jut, hogy ki lehetett az, aki megvette ide ezeket a középkori kínzóeszközre emlékeztető lócákat, és vajon miért nem verték le még azt a szörnyen kattogó neoncsövet. Fel sem merül benne, hogy a pad, amin ül, semmiben sem különbözik a világ minden pontján rendszerbe állított hasonló ülőalkalmatosságoktól, csak az elmúlt napokban görnyedten meredt maga elé, és okosodni próbált, a neon vibrálása pedig - tekintve, hogy más a fénye, mint a monitornak - csak egyszerűen szokatlan ilyenkor megszokott élőhelyének világítása után.

Brúnó ilyenkor, hideg januári reggeleken, amikor borzasztóan konzervatív szabású öltönyében (amiben úgy néz ki, mint egy kisvárosi temetkezési vállalkozó) várja a villamost, hogy elrepítse mai szenvedéseinek színhelyére, mindig arra gondol, hogy mennyire elege van, és hogy már hónapok óta egyesével számolja a tárgyait - hiszen minden egyes órával közelebb kerül az áhított célhoz. (Mellékszál: most, mióta hősünk élete eseménytelenebb a korábbiaknál, ezek a célok jóval kispolgáribbak, hovatovább: egészen reálisak lettek, de ez egy másik mese.) Egyre nehezebben viseli a hideg izzadságcseppeket a füle mögött, valahányszor becsukódik mögötte a persze kizárólag ilyenkor a kelleténél hangosabban csattanó kilinccsel záródó ajtó, egyre nagyobbat sóhajt belül, amikor tételt húz.

Tényleg, a tételek! Undorodik, valahányszor gusztustalan, színes papírcsíkokat lát, rajtuk számokkal (39/A; 20/B... stb.); érdekes, régen még igyekezett "okosan" tételt húzni, külön szisztémája volt, hogy honnan húz, milyen sorrendben - aztán egyszercsak nem kotorászott többé izgalomtól remegő kézzel, hanem "minden mindegy" alapon odanyúlt, és felvette a legfelsőt, majd egykedvű, higgadt hangon bediktálta a számát.

Unta a várakozást. Szorította fejét a nemrég a nyeklő műanyagpohárból bedöngölt három bűnrossz kávé, dörzsölte nyakát a komformista fehér ing gallérja - számtalanszor megfogadta gyerekes módon, hogy ha egyszer végez, egy életre beteszi az egyszínű fehér ingeit a szekerénybe, rázárja az ajtót, a kulcsot pedig eldugja önmaga elől - és megpróbált bele nem gondolni a következő három órába, ameddig végre bejutnak a szobába, ahol ül egy ember, aki jelen pillanatban élet és halál ura, de valószínűleg belül ugyanúgy unja, mint Brúnó és sorstársai.

Megdörzsölte szürke karikák mögül pislogó, táskás szemeit  - "még két vizsga, és úgy fogok kinézni, mint Derrick" - majd szexisen őszülő első tincseire gondolt, amik közül bizony (zsenge kora dacára) már néhány szál ott maradt zh lapokon, tanszéki szobák mélyén és senki által sem olvasott szakkönyvek oldalai közé csukva.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, barátunk nyelt egyet, majd gépiesen nyakkendője csomóját megigazítva, túlzottan sietős mozdulattal ált fel, és lépett az ajtó felé, amikor köszönt, még megállapította, hogy nem is remeg a hangja - majd az ajtó (a kelleténél hangosabban) becsukódott.