Van egy remek osztrák pincészet, amely tulajdonosai valamikor a kilencvenes években, annak is az egyik olyan évében, amikor épp a fejlődés lehetősége látszott Magyarországon (nevezetesen az, hogy van hová fejlődni), és nem a fejlettség; szóval 1997-ben területet vettek a Fertő-tó túlpartján, a végeláthatatlan nádrengeteg túloldalán. Balfon.
Weningerék persze szépen lassan beilleszkedtek, és termelni kezdtek, méghozzá precíz, és bizonyos fokig fura módon: sok élőmunkával és kevés vegyszerrel, lassú érleléssel kezdték csodás boraikat készíteni. Vörösbort inni azonban örök harc; harc a savanyúsággal, a 2006-os kékfrankosuk kicsit – nekem – talán túlzottan testes volt, „olyan, mint az anyatej", annak minden simaságával, és minden erejével, de talán túl sok erővel, és túl harsány szárazsággal.
A harmadik korty már pont olyan volt, mint nagyapám kékfrankosa – azt hiszem, mégis szeretem.