Nem, nem a CSI:Miami promója fog következni, megígérem.

Brúnó hunyorogva lépett ki kedvenc munkahelyéről a vakító későtavaszi napsütésbe, és egy pillanatnyi megtorpanás után sietős léptekkel elkocogott valamerre a városközponttal átellenes irányba. Hősünknek volt egy különös jellegzetessége: ha nagyon sietett, kicsit csámpás léptekkel kacsázott. Nem a lábfejét fordította ki, inkább valahogyan a bokáját emelgette furán. A járókelók nem foglalkoztak a sietős ifjú harcossal, bár az unatkozó parkolóőrök érdeklődve nézték kacsázó járását. Minthogy kacsák nem szoktak sietni, sokan csak most kaptak némi képet arról, hogy milyen lehet egy kacsa, ha siet.

Hogy hová sietett ennyire kedvencünk? Nos, a válasz egyszerű. Látni akarta a Valakit, hogy újra hallhassa a hangját, belepillanthasson melegbarna szemének feneketlen mélységeibe, és érezhesse bizonytalan ölelését.

Brúnó kisvártatva megérkezett céljához, majd kissé bosszúsan vette tudomásul, hogy ott már várja a Tündér. A fenébe is, hogy nem tudok gyorsabban ideérni - gondolta hősünk - már megint neki kellett várnia rám. A Lány csillogó szemmel odalépett hozzá, majd megismétlődtek az előző találkozás tétovázásának tánclépései.

A többi pedig történelem.

The Verve - Love is noise