Nagyjából ekkor tűnt fel a Valaki, és jókedvűen közeledett a hihetetlenül zöld lombok alatt. Brúnó egyből elfeledett mindent: fáradtságot, morcosságot, tompa fejfájást, és elindult a Tündér felé, akinek valószínűtlenül mélybarna hajába épp akkor kapott bele pajkosan a szél, ahogyan pillantásuk összeakadt, és kissé sejtelmes mosoly jelent meg szája szegletében. Hősünk sosem tudott betelni a királylány arcának mosolygödröcskéivel, és most is úgy nézett rá, mintha még sosem látta volna így nevetni.

Ki tudja azt, hogy mi játszódik le ilyenkor a szavakon túl?

 

A tisztátalan dzsentri valahányszor találkozik azzal, aki fontos neki, mindig meglepődik, hogy mennyi új és új arcot lát ugyanabban a személyben. Ki tudná pontosan lefesteni az egymásba fonódó ujjak titkos játékát, az egymáshoz simuló bőr lassan összeolvadó, és mégis olyan eltérő selymességének biztonságos érzését, vagy szempillák csodálatos megrebbenését?

 

Kisvártatva kedvenceink betértek egy kellemes kávézóba, ahol csoda történt. Valahogy jobban ízlett a mára már megunt capuccino, és a Brúnó nyelvéhez érő ásványvízbuborékok pezsgése is kellemesebb volt, mint máskor.

Persze lovagolhatnánk a kávézó hangulatán, a dekorpanelek finom európaiságán, a burkolatok kellemes textúráján, de minek. Brúnó ezeket szinte észre sem vette, mert épp elveszett egy szempárban.