Brúnónk dobogó szívvel készülődött egy környékbeli kisváros későtavaszi ünnepségére - idáig ebben semmi különös sincs, hősünk rendszeresen mászkált ilyentájt mindenféle nyárköszöntőkre.

Ez most azonban más volt, mint az eddig megszokottak: már napok óta izgatottan várta ezt a délutánt. Hogy miért? A válasz nem túl bonyolult: hogy végre újra láthassa a Valakit, hogy elveszhessen a tündérkirálylány barna szemeinek csodálatosan mély csillogásában, és megfigyelhesse azt a ritka tüneményt, ahogyan a szikrázó napsütés, mely ilyentájt csak az Alföldön érvényesül a maga tétova gyönyörűségében, elhomályosodjon abban a percben, ahogyan könnyű lépteivel megérkezik a várt lény.

Brúnó napok óta várt erre a délutánra: erre gondolt akkor, amikor a kedvenc salátáját csinálta, akkor, amikor a hétvégi vendégsereg kedélyes fecsegését hallgatta - és akkor is, amikor igazi örömautózást rendezett, és nyugalmasan haladt a kijelölt találkahely felé.

A valódi találkozás örömét leírni azonban csaknem lehetetlen. Villanásokkal érzékeltetni pedig - nos, ez bár több, mint a semmi, mégis elégtelen. Legyen elég annyi, hogy Brúnó, ha csókolózik, egyszerre harminckilenc izmát veszi igénybe. Ha nem szerelmes. Ha szerelmes: hujjuj!