Júniusi eső

2010. június 02. - drhlaszlo

Brúnó egy lemondó sóhajjal csukta össze esernyőjét, és egyre inkább hitte, hogy a globális felmelegedés igazából nem is létezik, de igény az volna rá. Legalábbis most – hősünk kedvenc lakóhelyén ugyanis szokatlan hideg volt, ráadásul napok óta ömlött az eső. Ahhoz képest, hogy az időjárástudorok (és a naptár) szerint vastagon nyár volt, erősen őszi eső esett, és még a levegő illata is olyan volt, mint az kedélyes októberi délutánokon megszokott.

Hősünk tehát bosszankodott. Unta, hogy mindenhová cipeli magával az ernyőjét, ami az elmúlt néhány napban művi toldalékká vált, mint másnak egy szemüveg, vagy egy mankó. Brúnó szerette hazájának kontinentális éghajlatát, és ugyan Angliát szimpatikusnak találta, de ez a szimpátia semmi esetre sem vonatkozott Albion időjárására.

Unta, hogy rendszeresen elázik, és unta azt is, hogy nem csinálhatja azt, amit szeretne. Már egy ideje ugyanis arra ácsingózott hősünk, hogy kedvenc Valakijével együtt a zöldben sétálni megy, lehetőleg jó hosszan – és most elég volt kiejtenie száján az „Arborétum” szót, ahol sétálni szeretett volna, máris megjött a zuhogó eső. Zuhogó esőben pedig sem sétálni, sem séta közben padra csücsülni nem lehet.

Brúnó tehát látszólag szürkén és szomorkásan sóhajtozott, belül azonban ujjongva figyelte a percek múlását – hiszen nemsokára találkozik a Tündérrel. Élvezte ezeket a perceket, a készülődés jóleső izgalmát, az odaút boldog türelmetlenségét és a várakozás izgatott szívdobogását, egyáltalán nem tűntek elveszett időnek.

Mert amíg a Valaki nem volt a Valaki, és a sok valaki között kellett válogatni, akkor persze Brúnó élvezte, hogy akkor és oda megy, ahová éppen akar. Mindig akadt valami, amivel le lehetett kötni a fölös energiákat és az időt is – így lehetett azt állítani, hogy tulajdonképpen nincs is szükség senkire, hiszen most ideje sincs, és remekül megvan így is.

Aztán békésen belibegett a képbe a Valaki, és nem is volt már szükség ezekre a bájos hazugságokra – hősünk rájött, hogy mennyivel másképp esik a séta, ha közben boldogan szorongatjuk a világ legkecsesebb kezét, hogy mennyivel jobban esik a szellő, ha közben egy valószínűtlenül selymes hajzuhatagba kap bele, és hogy mennyivel másképp esik az üldögélés a padon összebújva, mint ha csak újságot olvasunk rajta.

Még az eső sem esik olyan vigasztalanul – gondolta Brúnó, és örömmel figyelte, ahogyan csendesedik odakinn a bús csöpögés, épp akkor, amikor feltűnt az érkező Valaki a járdán.