Közlöny, tartalma a kihirdetés napján lép hatályba

KSKözlöny

KSKözlöny

A Repülő Skót

2010. július 03. - drhlaszlo

Volt idő, amikor az autóversenyzés nem az űrtechnikáról szólt, és a versenyzők nem sztárok voltak, hanem hősök. Hősök, hiszen mai szemmel lélekvesztő külsejű autókkal köröztek olyan pályákon, amik körül még nem hogy gumifal nem volt, de semmiféle korlát sem.

Ennek a hőskornak volt része Jim Clark, a repülő skót is. Nem a régi ősidőknek, nem Fangio és Caracciolla kortársa volt, Lotussal versenyzett, nem Auto-Unionnal, Maseratival, Alfával vagy Blower-Bentleyvel, már Forma 1-es versenyző volt, nem pedig pusztán autóversenyző. Jim (vagy Jimmy vagy James) még akkor lett híres pilóta, amikor nem volt tele a sajtó a versenyekkel, de már kezdtek híresek lenni a versenyzők, ha nem is akkora sztárok, mint a háború előtt Henry Segrave, vagy a későbbi időkben Niki Lauda.
A „Repülő Skót” 1934-ben született Kilmanyben, egy juhokkal foglalkozó farmercsaládban, és állítólag már négy éves korától autóversenyző akart lenni. Nos, négy éves korukban a férfikezdemények nagy része akar autóversenyző lenni, a legendák szerint Jim a szokásosnál is eltökéltebb volt, és meg is valósította az álmát, először a saját autójával versenyzett, majd sikerült felkeltenie Colin Chapman figyelmét, és 1960-ban beülhetett az ekkor még sötétzöld (british racing green) színű Lotusba. Az autók színe nem csak egyszerű véletlen miatt lett az, ami: még a század elején a Gordon Bennett Kupán merült fel, hogy az egyes nemzetek eltérő színű autókkal induljanak, a piros az olaszoké, a kék a franciáké, a fehér (az Auto-Unionok sikere nyomán az ezüst) pedig a németeké lett. Csak később, 1969-ben engedte meg a FIA a versenyautók szponzorszínekre történő festését.
Jim tehát beült a zöld Lotusba, és karrierje során nem is szált ki onnan, végig a csapat tagja maradt, egészen 1968-as tragikus balesetéig, 8 év alatt 25 futamgyőzelmet szerzett, és sok későbbi pilóta szerint is a sportág egyik legnagyobb alakja volt.
1968. április 7-én a Hockenheimringen egy Forma 2-es versenyen Jim autója egy erdős részen letért az útról, és a fák közé csapódott, minden idők egyik legjobb versenyzője pedig a kórházban elhunyt. Halálát az akkor még jórészt ismeretlen aquaplaning, a vizen siklás okozta: a verseny előtt nem sokkal ugyanis esett az eső, de elállt, és Jim a jóval gyorsabb száraz gumikkal állt rajthoz, azonban a fák közötti szakaszon még nem tudott felszáradni az aszfalt, és a vizes úton az autó megcsúszott, majd meg is pördült.

 
Jim Clark sosem volt sztáralkat, kortársai szerint zavarta a rivaldafény, és igyekezett megmaradni a csendes skót farmerfiúnak, aki lehetőleg saját maga igyekezett beállítani az autóját, de nem volt különösebben szenvedélyes riportalany, aki ne tudott volna élni az újságírók figyelme nélkül.
 
A '60-as évek egyébként nem volt az autóversenyzés legvidámabb szakasza: az évtized egyik legszomorúbb eseménye Wolfgang von Tripps 1961-es balesete volt, ahol rajta kívül 15 néző is életét vesztette, amikor az Olasz Nagydíjon egy balesetet követően az autója a tömegbe hajtott; 67-ben Monacóban pedig  Lorenzo Bandini Ferrarijával hajtott a betonfalnak. 
Jim Clarkkal egy korszak is véget ért: a tragikus évek után egyre biztonságosabbá váltak a versenyautók, és kevesebb haláleset történt a pályákon - sajnos ez minden idők legnagyobb versenyzőjét már nem tudta visszahozni.

Brands Hatch 1964

süti beállítások módosítása