Hasonló a helyzet a kávéivászattal is: a megrögzött presszófogyasztók jobb, ha felszerelkeznek kávéval is főzővel, ugyanis a nagydarab, szőke macik egészen más kávét isznak. Hígat, gyengébbet, de finomat – pusztán a kávéimádat azonban kevés az élvezethez, óriási ízorgia nincs, az álmosabbak erősebb kávé helyett választhatnak „Häferl”, azaz bögre kávét, az egészen csípás szeműek pedig jobban teszik, ha keresnek egy olasz kávézót – szerencsére divatosak, úgyhogy találnak majd ilyet.

 

A kávézó, mint olyan azonban odaát általában csodálatos. A kiszolgálás a kelletlen magyar pultoslányokon nevelkedett vendég számára elsőre hihetetlen, ugyanis itthon megszoktuk, hogy ha keveset fogyasztasz, úgy a kedves mosoly inkább kelletlen grimaszba hajlik, már persze amennyiben az átlag kávézói legénység nem veszi rossznéven, hogy megzavarjuk a trécselést/körömreszelgetést, de ott mégsem túl tolakodó senki sem, nem divat hosszasan beszédbe elegyedni a vendéggel.

 

Azt hiszem, néha kényelmetlen is lehet ez a nagy tökéletesség: egyszerűen a kávé mindenütt ugyanolyan, nem lehet belekötni, de hiányzik az a hozzáadott plusz is, ami miatt a vendég lecövekel egyik vagy másik becsületsüllyesztő mellett. A (kelet-)európai társadalom egyik közös élménye, a zaccon, kávén, kiszolgáláson való hőbörgés megszűnt, az állandó reklamáció ugyanis okafogyottá vált.

 

Bajorország, én így szeretlek.