Egyszerűen hihehetetlen, hogy mennyire nem érdekel minket a másik, kivéve akkor, ha vélt vagy valós érdekeinket sérteni látjuk.
Történt, hogy elindultam egy kedélyes hétköznapon a kertészeti áruházba, hogy a kertészkedő családtagjaimat és a magyar vegyipart egyaránt boldoggá tegyem (vagyis permetszerre vágytam).Viszonylag gyorsan sikerült bevásárolnom, és odaléptem a pénztárhoz, amely előtt ráérősen ténfergett két, már messziről is "rendkívül" szimpatikus úriember. Az a fajta két öreg, akinek már a hangja is kifejezetten kellemes csengésű, és az ember leküzdhetetlen vágyat érez, hogy ne beszélgessen az orgánum tulajdonosával.

Hőseink nyilvánvalóan elvesztek a lány dekoltázsában, ezért nem tűnt fel nekik, hogy a kosarukból ki kellett volna pakolni a motyójukat a szalagra – a pénztáros felhívására ezt pótolták, majd olyan történt, amitől egy kicsit lefagytam: az egyik Pinochet-külsejű harcos fogta a már üres kosarát, és elkezdte felém lengetni. Nyilvánvalóan azt szerette volna, hogy vegyem el, és tegyem azt a helyére.
Barátunk vágya azonban nem teljesült. Nem teljesült, hiszen sajnos nem sikerült használnia a varázsszót ("kérem!" és "köszönöm!"), illetve egy pillanatra elméláztam azon, hogy vajon akkor is látott-e, amikor lazán elém állt, vagy csak ebben a szent pillanatban vett észre.
Nem figyelünk egymásra, észre sem vesszük, hogy rajtunk kívül van a világon más is - rögtön feltűnik azonban, ha a mi sávunkban halad, ha a pénztárnál áll, vagy - akár csak egy pillanatra - feltart.
Propeller Band - Nem beszél