Bizony, akkor láttam először Az ördög ügyvédjét (The Devil's Advocate), és rögtön megfogott, amikor vége lett, először döbbenten néztem, hogy „hú, mi a franc volt ez.” Bizony, későn érintett meg a hatalmas népszerűség, csak ekkor lettem én is rajongója ennek a mozinak.

Lehengerelt a történet. A jó és a rossz örök kliséje valahogy itt újszerűnek tűnt, ráadásul itt tulajdonképp nincs is egyértelműen pozitív hős. Kevin Lomax (Keanu Reeves), a nagyvárosi, jó nevű iroda csábítását elfogadó vidéki fiatal ügyvéd nem az, felesége, az árral sodródó Mary Ann (Charlize Theron) pedig túlzottan gyenge, hogy ellenálljon a baljós előjelek láttán – vagy nem is igazán szeretne, hiszen végre (legalábbis úgy tűnik) úgy élhet, ahogyan mindig is akart. A történetnek nincs eleje, és nincs igazán vége sem: bármi is történik, a világban mindig megy a maga útján. 

A film látványvilága lenyűgöző. Egyszerre lehengerlő és nyomasztó, illetve híján van látványos trükköknek, azonban pont így igazán jó, a film java részében a szürke, téli nagyváros igazán remek díszlet, máskor pedig pont annyira idegeníti el a mesét a valóságtól, hogy kiléphessünk a jól megszokott kulisszák mögül.

A szereplőgárda frenetikus: Al Pacino igazi jutalomjátéka az ördög szerepe, minden gonosz szemvillanását felhasználhatja itt, és végig viszi a hátán a karaktert és a filmet is, talán már túlzottan is összenőtt Milton figurájával – egyszerűen senki mást nem tudok elképzelni ebben a szerepben. Keanu Reeves hasonlóan ügyesen csetlik-botlik a szokatlan világban, és jól hozza a tanácstalan kisembert,akit elkábít a hirtelen jött lehetőség. Bevallom, sosem kedveltem túlzottan Charlize Theront: valahogy nem éreztem olyan átütő egyéniségnek, mint akár Sophie Marceau-t, számomra mindig is a szép, de jellegtelen amerikai tucatszőkeséget jelentette, aki remekül játszana sokadszerepet bűnrossz vígjátékokban, de semmi több. Ma már látom, hogy tévedtem, remekelt a feleség tragikus szerepében.