Nem, nem az a fajta víkend ez, mint a később divatos, hobbitelken buherálós, erdért-faházas dolog, nem, ez más: elutazni a Dunakanyarba, megszállni egy valahol és vasárnap visszakocogni a való világba.

 

Először is: csodálatos idő volt: az az igazi ősz, ami idén úgy hiányzott szeptember elején, amikor a színek és az illatok még utoljára a maguk teljességében játszanak a tél előtt. Másrészt Visegrád kifejezetten aranyos kisváros (Magyarország legkisebb városa), és a környező erdőben még Brúnó is élvezte a sétát, aki pedig – legalábbis eddig úgy hittem – nem óriási túrázó.

Hihetetlen szerencsénk volt a szállásunkkal is: semmi extra, csak egy kis üdülő (MTA), de az obligát fiatal párnak, vagyis hősünknek és a Tündérkirálylánynak épp tökéletesen megfelelt, az első blikkre kissé őrmesternek tűnő, valójában készséges gondnoknővel, és az őt a második nap estéjén váltó, a magyar vendéglátás nemes hagyományait képviselő bajuszkirállyal.

 

Beszámolni a hétvégéről? Nos, az nehéz: egyrészt hősünk nem osztott meg minden dolgot a krónikással, csak mesélt pofátlan fellegvár-beugróról, félig nyers éttermi hasábburgonyáról, de beszélt napsütésről, csodálatos kilátásról, nyugodt sétákról a városka keskeny utcáin.

Csodálatos dolog kettesben utazni: értelemszerűen sokkal jobb, mint egyedül, de a közös bandázásokhoz képest is más, sokkal mélyebb élmény. A néhány (72) óra közös élet, a máskor szürke és jellegtelen szállodai szoba, amelyet pont ez a pár óra avanzsál otthonná, a másik kezének érintése a hegyen, a szélben kócoldó barna tincsek, a jóleső izgalom a kocsiban, hogy gond nélkül odatalálunk-e, pont ezek teszik a világ elől elbújós hétvégét ünnepé.