Nos, amikor kitaláltam, hogy jogász szeretnék lenni, akkor elég kicsi voltam.
Tulajdonképpen annyira az, hogy simán belefértem a „vétőképtelen” kategóriába. Más, értelmes gyerekek űrhajósok szeretnének lenni, de én, én nem. Ehhez hozzájárult az is, hogy satnya okostojás voltam ekkoriban, de nem foglalkoztatott az, hogy mi is szeretnék lenni tulajdonképpen a jogászon belül.
Ahogyan telt-múlt az idő, egyre kevésbé akart elmúlni a kór, és egyre biztosabban láttam, hogy nekem csak akkor kel fel holnap is a nap, ha egyszer jogász leszek – és lassanként körvonalazódott az ügyvédkedés, mint szűkebb cél. Álmodozó kamaszként már láttam magam, amint menő csíkosinges yuppieként osztom az észt, illetve természetesen a BMW/Mercedes, a keretnélküli szemüveg és hasonló szimbólumok tisztes társaságában. A hely még nem volt kikristályosodva: néha igazi vidéki, kisvárosi ügyvéd akartam lenni, tudod, az a figura, aki jó negyvenes, enyhén pocakos, lehetetlen zakókban mászkál, és mégis, ha bárhol elmegy, mindenki biccent, hogy „Szervusz, Ügyvéd Úr” (igen, a végét már szinte lehelik), aztán meg rájöttem, hogy aki menő, az „Pesten” jogászkodik. (Figyelem! Még csak az érettségi környékén járunk.)
Aztán kezdtek felülkerekedni a realitások: rádöbbentem, hogy nem lesz ez jó: nem vonz a pesti Belváros, nem az én világom a rakpart, az egész kényszeres smúzolást én, a vidéki kissrác nem akarom csinálni – na jó, valljuk be, ráébredtem arra is, hogy csak az én egyetememen is sok okos van, a Dunától a Körútig pedig minden kapualj ügyvédi táblákkal van tele, ehhez társult növekvő fővárosundorom is.
Egy ideig úgy hittem, az élet császára a kisvárosi jegyző. Már szinte láttam magam egy álmos késő-tavaszi napon, ahogyan délben hazasétálok ebédelni, szigorúan gyalog, mert az ilyen településeken az igazi menő a belvárosban lakik, majd délután visszamegyek, és kávézom a polgival, aztán lassan eltelik a nap, a fogadónapon pedig mindenki tőlem várja, hogy ne függesszem fel a kocsmáját a záróra be nem tartása miatt; hogy adjak engedélyt arra, hogy felhúzhasson egy sárgaréz oroszlánokkal díszített erkélyt a nagymama házára – szóval a hatalmi ambíciókat is ki lehet élni, csak az a titok, hogy ne kis falu legyen (forráshiányos), ne is nagyváros (sok a meló, nagy a verseny).Valamikor ekkor volt az, amikor egy rövid időre elveszítettem a motviációt is. Hirtelen jóval többet kellett volna tanulnom, mint az egyetem első szakaszában, az átállás pedig valahogy nem akart sikerülni, viszont minden érdekelt egyszerre: újságírás, főzőcske, úgy tűnt, mintha beütött volna a „második kamaszkor.”
Aztán egy ideig újra kacérkodtam a korábbi ügyvédkedős tervekkel, majd következett az aktakirálykodás – de ez már egy másik mese.
