Tavaly egyszerűen rajongtam a Bossért, mint az év legjobb friss sorozatáért - és bár az elmúlt két évben sokkal kevesebb sorozatot nézek, mint fénykoromban, sőt, gyakorlatilag a Californication mellett csak ez maradt meg a rendszeres tévézésből.

Hogy mennyire elment mellettem a világ, azt jól jelzi, hogy még a Dexter aktuális évadzáróját is csak jókora késéssel láttam, és az elmúlt időszakban egyetlen történetért rajongtam igazán a Boss mellett - az pedig az idejekorán (8 rész után) kaszát kapott Luck volt.

A Boss az utóbbi évek egyik legjobb története volt: igazi királydráma, ami egyszerre volt politikai dráma, egy városvezető története, átszőve korrupcióval, haveri mutyizással, érdekcsoportokkal és kommunikációval - és egy esendő ember története, aki harcol a betegséggel, az öregedéssel, az elmagányosodással, azzal, hogy napról-napra egyre inkább csúszik ki a lába alól a talaj. 

Az évad sokkal lassabban indult be, mint az előző, akkor valahogy sokkal jobban pörgött a történet, de a lassú indítás után több csavar volt a történetben, mint azt valaha is reméltem. A családi zűrökből, és az eltökélten az igazságot hajszoló médiamunkásokból ugyan jóval több volt ebben az évadban, mint az  jó lett volna, de ezzel együtt is nagyon vártam az újabb részeket, és vártam, hogy bonyolódnak tovább az egyre kapkodóbb polgármester zűrös ügyei.

Aztán egyszerre kiderült, hogy a sorozatot vetítő kis tévéadó, a Starz a második évad végén befejezi - még kapott az évad egy fura lezárást, és egy adag bölcselkedést, mintha Etust látnánk a Szomszédok végén, majd kész, vége. Nagyon úgy néz ki, hogy ami megtetszik, az mindig túlzottan "rétegigényt elégít ki", vagyis nem nézi a kutya sem.