Kedves olvasóim!

 

Ezúttal is minden tényinformációt nélkülöző, teljességgel elméleti irományt szántam nektek, de ha kitartóan hőzöngtök újabb írásokért, akkor ígérem, hogy végre már informatívabb olvasnivalót is kaptok.

Ne aggódj, nyájas olvasóm, ez alkalommal nem kell szembeszállnod több oldalnyi unalmas, senkit sem érdeklő mélylélektani vekengéssel, és nem lesz hosszabb sem igénytelen esszém a szokásosnál.

Nos, kedves olvasóim, az előző okosságfűzéremben említett helyzet csak fokozódott. Nem is olyan távoli, ám már-már elfeledett múltam egy része újraaktiválta magát; előkerült Valaki, akinek nem tudom, örülni kell-e, vagy sem; illetve hogyan kell az ilyen előkerült „valakikkel” viselkedni. Mit kell csinálni? Kell-e egyáltalán csinálni valamit? És ha valamit lépsz, honnan tekinthetünk egy lépést visszafordíthatatlannak vagy károsnak? A döntés minőségének eldöntésekor a te saját magad számára várható eredmény elsődleges, vagy az emberek egy tetszőlegesen kiválasztott csoportjának helyzete elsődleges-e minősítéskor? Illetőleg, ami ma neked kedvező, az lehet holnap számodra kedvezőtlen, és más számára kedvező? Elméletem ezen része még kidolgozás alatt van, sőt, egy ideig még az empirikus vizsgálati módszereket kell, hogy használjam, még tartok ott, hogy axiómákban tudjak gondolkodni.

Nos, tisztelt érdeklődő olvasó, egy súlyos bejelentéssel tartozom, amely állapotom súlyosságára -úgy hiszem- kellően rávilágít. A bejelentés pedig a következő: rájöttem, hogy nem szeretem a pár napnál hosszabb szüneteket a szemeszterben. Lehetne gyakrabban, de rövidebb (max. +1 napos, hosszú hétvége formájában) szünetecske, hiszen bele sem merek gondolni, mit csinálok egy teljes hétig itthon? Persze, persze, nem rossz, de... lehetne arányosabb. Gondolom, most megvetsz, kedves olvasó... Azt hiszem, minden okod meg is van rá, ugyanis én „jódolgomban” már sem tudom, mit is szeretnék tulajdonképpen...

 

Mindenféleképpen szeretnék hozzászólni a Budapesten, 10.26-án délelőtt történtekhez; ez már kezd egy kicsit sok lenni. Kedveseim! Attól tartok, hogy az egész teljességgel felesleges, hiszen célját nem éri el, hatékonysága finoman szólva is kétséges, és az állampolgárok körében így elveszik a kormányváltás iránti szimpátia... Köztársaságunk kormánya keresve sem találhat ennél remekebb pr lehetőséget, hiszen ennél jobb reklám nem kell. Azt hiszem, nem nehéz belátni, hogy a dugóban ülő autósok, a tömegközlekedési eszközökön veszteglők nem mint hősökre gondolnak a hídfoglalókra, barikádépítőkre. A civil kurázsi fontos, sokkal fontosabb, mint a pártjelszavak, de egy igazi civil szereveződés nem a civilek ellen lép fel. Kiadhatjuk ilyen, és ehhez hasonló módszerekkel dühünket, de nem jutunk ezzel előbbre, és (meglátásom szerint) a politikában a választási győzelem is fontos, nem csak az egyéni önkifejezés, nekünk pedig inkább azért kellene dolgoznunk.