Kedveseim!

Az elmúlt időszakban kihordtam három agyvérzést, és két szívinfarktust lábon (minimum), lehet, hogy többet is, annyira el voltam foglalva a magam sajnálgatásával... Ígérem, kedves Barátaim, hogy új élet kezdődik, új idők jönnek; kedvenc KicsiSátitok ezennel ünnepélyesen leteszi a nagyesküt, hogy befejezte, nem fog többet senkit sem kicsiny lelkének sirámaival fárasztani. Jelentem, ezennel vége a nagyjeleneteknek, siránkozásoknak, nyafnyafnak; és kikupálódom, mától újra produktív, hasznos tagja leszek a társadalomnak. Tényleg. Már én is unom. Gondolom, Ti is. Köszönöm, hogy eddig kibírtatok, kedves Barátaim!

Mostantól kezdve a Hallgatói Önkormányzat helységeiben („HÖKól”) antiszoc pofavágások helyett kizárólag vidám kis kuplékkal fogom szórakoztatni a nagyérdeműt; vicces történetmesélés formájában felidézem a velem történt vidám eseményeket, a negatívakat pedig elfelejtem, és nem lesz több világfájdalom, nem lesz több vekengés (na jó, csak egy pici, csak nektek, csak sátoros ünnepeken).

Nos, kedveseim, örömmel közlöm, hogy idén is elérkezett az az idő, mikor a 112-es buszra nem szállhat fel az ember gázálarc, de legalábbis védőmaszk nélkül. Próbálom én megérteni azokat az emberi lényekre nyomokban hasonlító egyedeket, akik ilyenkor - a hideg beálltakor- ott laknak szinte a buszon, de nagyon bosszantanak. Nem értem, miért preferálják eme lények az én kedvenc járatomat, amely ráadásul kedvenc világvárosunk talán legszebb részein halad át... (De, értem, ennek kellően hosszú a fordulóköre, jó sokat kocog két végállomás között, tehát sokáig lehet nyugodtan üldögélni rajta...) Tegnap például amint feljutottam egy járműre az arcomba köhögött, krákogott egy ilyen emberszabású, bele a pofámba, még mindig érzem a szagát az oromban, arról nem is beszélve, hogy azóta üldöz egy tucat mycobacterium tubercolosis, kart karba öltve egy kisebb stafylococcus-törzzsel. Jó hipochonder lévén már felfedezni vélem magamon a tüneteket. Igyekszem mindenkihez pozitívan viszonyulni (hiszen most fogadtam meg...), és nem utálni zsigerből a hajléktalan tömegközlekedőket, akik olyanok, amilyenek, de... nem megy. Egyszerűen nem. Sajnálom őket, ám úgy érzem, valahányszor egy ilyen ork belép a zónámba, valami különleges, a sajnálattal és undorral vegyes düh kerít hatalmába; és szeretnék hirtelen bkv kaller, vagy metróbiztonságis (kívánt aláhúzandó) lenni, és jól eltávolítani őket a járműről. Főleg akkor, amikor tényleg emberallatian viselkednek. Az esernyőjükkel a szemem kidöfködni akaró nyuggerekről, akik persze a gurulósszatyraikkal terrorizálják az utastársakat; és a legalább húszféle fejhangon visítozó, rendetlenkedő gyermekcsoportokról nem is ejtek most szót.

Remélem nem lesznek szövődményei az infarktusaimnak és holnaptól új, immár boldog élet kezdődik. Nem! Kezdődjék el ez az új élet mostantól!