Nem, kedves olvasóim, nem a saját diplomaszerzésemről van szó, hanem a hozzám talán legközelebb álló ember doktori címének sikeres megszerzéséről. Azt hiszem, hogy akik ismernek, tudják kiről van szó. Szívből gratulálok!

A mai esszém tárgya a felnőtté válás nagy kalandja, amin előbb-utóbb mindenkinek át kell esni, még ha nehéz vagy fájdalmas is. Bármilyen súlyos élmény is, de el kell, hogy fogadjuk, hogy sajnos mostantól kezdve vége van a könnyed perceknek, már tényleg felelőséggel tartozunk magunkért, és néha másokért is. Világunk olyan, hogy együtt kell élnünk azzal a tudattal, hogy van az a pillanat, amitől fogva jobban kell, hogy figyeljünk magunkra, mert aki ránk néz, az többet nem egy vidám, bohém egyetemistát lát, hanem hivatásunk képviselőjét, egy valódi jogászt, ez pedig kötelezettségekkel jár. Kötelezettségekkel jár, mert ettől a perctől fogva már nem bennünket, mint önálló személyeket ítélnek meg, hanem egy, a ma embere számára néha erősen antipatikus kaszt képviselőjét (valljuk be, néha igazán rászolgálunk az antipátiára). Azonkívül, vannak olyan személyek, akik innentől kezdve hajlamosak arra, hogy valamilyen, talán rosszul értelmezett tisztelettől vezérelve példaképként tekintsenek ránk (na ez az, ami kísértetiesen emlékeztet kedvenc KicsiSátitok és dr. jur. X kapcsolatára...). Ezekért az emberekért pedig felelőséggel tartozunk. Felelőséggel, mert óhatatlanul másolják mi mintánkat, és a szellemi fejlődésük befolyásolásában nagy szerepünk van. Néha a negatív példa maradandóbb, mint a pozitív, és néha olyat másolnak (másolunk), amit igazán nem kellene. Engem is nyomaszt, hogy gyakran példaként állítanak mások elé, pedig igazán nem tudok olyan mintát nyújtani, amely bármiben is különleges lenne. Azonkívül nekem is hajlamom van arra, hogy az általam bálványozott személyiség(ek) minden viselkedésjegyét átvegyem, még akkor is, ha racionálisan tudom, hogy ezt most nem kellene. Igen, nyájas olvasóim, kedvenc KicsiSátitok néhanapján ráébred arra, hogy személyisége hajlamos a torzulásokra, és gyakran nem úgy áll a dolgokhoz, ahogy igazából szeretne, és néha az általam tisztelt lény olyan dolgait is átveszem, amelyről amúgy tudom, hogy pont ez az, amit egyébként én sem kedvelek benne... Igyekszem nem megbolondulni, de olyan gyakran nem sikerül megállnom! Miért van az, hogy hajlamosak vagyunk ennyire kritikátlanul másolni valakit? És miért van az, hogy gyakran még túl is szárnyaljuk mesterünket a hülyeségben? De jó lenne végre önálló, felelősségteljes, érett személyiségként élni, még akkor is, amikor éppen nem vagyok teljesen beszámítható...

Mai mottóm: „...a világmegváltó gondolatok másnapra döbbenetesen szar kisiskolás okoskodásoknak tűnnek, de pont ezért páratlanok...”