Egyre gyakoribb, hogy egyes bírósági (és néha hatósági) eljárásokban megjelenik a sajtó. Néha csak tájékoztat, néha azonban az újságíró igazán beleássa magát az ügybe: mélyinterjút készít a vádlottal/rokonokkal, megszólaltat valós vagy vélt szakértőket is. A média érdeklődése gyakran megáll a tájékoztatás szintjén: hiszen nézőt/olvasót érdekli az eset, ki ne szeretne kissé botrányszagú ügyekben vájkálni, és ki ne szembesülne szívesen emberi gyengeségekkel és nagyságokkal.

Egyes esetekben azonban ez az érdeklődés igen kényelmetlen. Kényelmetlen lehet a magánszemélyek számára, hiszen ha én vagy hozzátartozóm akár sértetti, akár vádlotti oldalon megjelenne egy büntetőügyben, nem szeretném, hogy ott csámcsogjon a sajtó a körülményeimről. Akkor sem, ha az ellenérdekű fél csődíti össze őket.

Más esetekben a kényelmetlenségen túl más kérdés is felmerül: helyes-e, ha az adott ügyről már azelőtt hosszasan értekezik a sajtó, hogy bármiféle döntés születne? Mennyire befolyásolja a döntéshozót az esetleges sajtóvisszhang? És mennyire elegáns a tévériportokkal presszionálni a bíróságot? Jó példa erre a közelmúlt Stohl-ügye, a cigánygyilkosságok tárgyalásainak állandó tévéfelvétele, vagy akár a beteg élettárs megszólaltatása, aki (amúgy nyereségvágyból elkövetett emberöléssel vádolt) előzetesben lévő fiújának veséjét szeretné megkapni (Tv2 Napló. 2011. október 16.)? Nos, tájékoztatni nyilvánvalóan kell, de azt hiszem, hogy messze nem elegáns megelőlegezni a döntést, hosszú, bánatos snittekben bemutatni a – környezeti behatások következtében személyiségszerkezetének kevéssé összetett volta (BK 154.) folytán – kevéssé szimpatikus terhelt urat, és egészségi állapota okán valóban sajnálatra méltó, feltűnően fiatal élettársát, mintegy ezzel is sugallva, hogy „látjátok, itt ez a szerencsétlen, akinek a barátja odaadná a veséjét egy transzplantációra, de a jog (a bíróság és a BV) nem engedi.”  

Azt hiszem, hogy nem helyes, ha a nézőben úgy alakul ki kép az ügyről, hogy csak az egyik, helyzetéből fakadóan nyilvánvalóan az ártatlan, sajnálatra méltó, vagy éppen megtévedt, sajnálatra méltó terheltek elmeséléséből ismerik a szereplők körülményeit.

Megvan ez a tendencia polgári ügyekben is: fenti Napló-adásban bemutattak egy hölgyet, aki – jogerős döntés ellenére – évekig tartotta magánál a bíróság által az apának ítélt gyermeket hazánkban. Még mielőtt azonban mélyfilozófiai értekezéseket kezdenénk a szívtelen bíróságról, aki a kicsit a Franciaországban élő, amúgy ír állampolgár apának ítélte, nézzünk magunkba, és emlékezzünk Mehmet Karcsikára.  

Meg kell találni a párhuzamot a közvélemény objektív tájékoztatása és a nyomásgyakorlás között, és szerintem helytelen a média túl korai informálása. Semmi esetre sem szabad ugyanis, hogy csak egy nézőpont jelenjen meg, és szerintem 5 percben, vagy akár egy kéthasábos cikkben nem lehet pontosan összefoglalni egy ennyire bonyolult élethelyzetet úgy, hogy az ne legyen az egyes felek számára súlyosan méltánytalan.

Vanity, definitely my favorite sin...