A vizsgázó mindig siet... Különösen, ha a meccs tét nélkül zajlik
Régen nekem is fontos volt, hogy lehetőleg ne utolsónak jussak be a szóbeli vizsgákon a vizsgáztató színe elé. Mára ez már elmúlt.
Hogy miért volt fontos? Azt hittem, hogy a nyűgös, éhes, fáradt kérdező már nem fog olyan angyali türelemmel hozzáállni kedvenc írótokhoz, ahogyan az üdvös lenne.
Miért múlt el? Egyszerű. Idősebb lettem, tapasztaltabb, és rájöttem, hoz ez nem ezen múlik. Ha tudod, ha készültél, akkor nagy baj úgysem érhet.
Az az egyetlen bajom, hogy más is ért, más is öregedett, és mégsem képes ezt felfogni...
Tudjátok, kedves barátaim, hogy egyes, civilizált államokban még buszt is érkezési sorrendben várják az utazók... Akkor miért van az, hogy ezt mi, állítólagos értelmiségiek nem tudjuk betartani?
A kedvenc kifogásaim:
1. Máshol is vizsgázom. (Na és? Kérj meg, hogy engedjelek be, és beengedlek...)
2. Nem vagyok jól. (Én sem. Vizsgázni nem jó... Kivételek persze vannak...)
3. Csak az egyest jöttem beíratni. (Na és? Kell az nekem, hogy felbosszantsd a tanárt?)

Miért tolakodunk?
Ha korán akarsz bemenni, gyere hamarabb!
 Tudod, érkezési sorrend!