Mi is a baj a mai magyar éttermi kultúrával? Mert baj az van bőven. Baj van a felszolgált ételek minőségével, a vendéglátóhelyek üzletpolitikájával, árszínvonalával, a személyzettel. Röviden: csaknem mindennel.

Rendkívül büszkék vagyunk a magyar konyhára; azonban mit lát ebből egy hazánkba érkező külföldi? Egyen éttermekben egyen étlapokat, amelyeken ugyanazok a mirelit-alapanyagokból készült, egyforma ízű, agyonmikrózott ételek várják őt. Felhozatal? Bécsiszelet, hortobágyi húsos palacsinta, brassói (utóbbi azért is vicces, mert sikerült tönkretenni egyik legízletesebb ételünket; találtam már panírozott húsdarabkát brassóiban... vajon hogy került oda?), ehetetlen pizzák. Gulyások, amelyek köszönőviszonyban sincsenek az eredetivel, túlfűszerezve, hogy elnyomjuk a hús mellékízét, amit a takarmánytól kap (lásd: natúr, grill fűszersótól mentes sült csirkecomb –amely állatot nagyüzemi körülmények között nevelték – bőrének íze).

Egyen étlapok? Sok esetben hiányzó ételleírások, ostoba fantázianevek („Pityu Kedvence”), vagy helytelen ételnevek („Gordon Blue” a „Cordon Bleu” helyett). Budapesti, közepes árkategóriájú étteremben „cápasteak” (muhahaha!).

Kelletlen pincérek, bunkó kiszolgálás. Feltűnő trükközések, harmadnapos maradékból „átalakított”fogások; „hibás” bankkártyaolvasó, emiatt feltűnően magas számla. Idén még csak nyolc vendéglátóhely szerepel az Egyesült Államok Nagykövetségének feketelistáján, ahová azon vállalkozások kerülnek, akik durván megkárosították az állampolgáraikat (igaz, zömük night club); de még a szezon sem indult be.

Magyar borok? Fantasztikus boraink vannak, és nem csak a Takler-Gere-Bock-Dúzsi szegmensben; hanem az egyel olcsóbb kategóriában is; de nem tudunk élni velük. Vendéglátóhelyen vagy az előbb említett kategória van, vagy az a típus, amelynek palackján a „H-1575” felirat szerepel, mint termelő... („Milyen borotok van?” „Piros és fehér.” Ááá!) A középborainknak nincs piaca. A Bortársaság és hasonlók még tartják őket, de nem igazán keresi őket a tipikus vásárló, mert nem tud róluk; a Tesco-Auchan-Cora triónak pedig már drágák. Eltűnnek.

Magyarországon nincs Michelin-csillagos étterem, sőt, jó ideig még nem is lesz. Egyesek erre azt mondják, hogy nem is baj, hiszen nincs rá fizetőképes kereslet. Nos, itt a tévedés, méghozzá több helyen is. Egyrészt, a csillag odaítélése nem árszínvonal függvénye, másrészt a hazánkban található, magasabb kategóriás szállodák és éttermek java része áraiban nem marad el a bécsi, vagy müncheni műintézményektől, és – vélhetően – vendég is akad.

Hiányzik azonban valami. Ez a valami a spiritusz, hogy törekedjünk valami jobbra, valami minőségire. Persze, egy-két csúcsétteremtől nem fog megváltozni semmi, azonban lassan leszivároghat a példa a hétköznapi vendéglátóhelyek szintjére is. Nincs igényünk rá.

Mire alapozzuk turizmusunk, ha nem az ételeinkre? Mink van ezen kívül? Az éhes vendég hiába nézi meg Parlamentet, nem fog tetszeni neki.