Éttermünk a hagyományos magyar vendéglő őstípusának felel meg, mind az étlapon szereplő tételek, mind pedig a hely belső kialakításának tekintetében, amely az erőltetett népies vonalat igyekszik hozni, ezzel pedig a 80-as évek divatos étterem-berendezési elveit követi; aminél azonban nagyobb baj, hogy bútoraik kényelmetlenek, és nem esik jól a hosszabb ideig tartó, ráérős üldögélés.

A Háry Étterem haladni óhajt a korral – megjelent itt is a terasz, nyilvánvalóan látták, hogy a környéken mindenhol van, hát itt is kell. Nos, nem, nem kell. Felesleges, ugyanis a Bródy utca nem az a hely, mely csábítana kiülésre, a panorámát a szemközti Tabdi Borozó törzsközönsége szolgáltatja (persze amennyiben valaki hamisítatlan VIII. kerületi szocio-tripre vágyik, úgy kihagyhatatlan).

Az ételek a hagyományos magyar konyhát képviselik; egyik fogásról sem állíthatjuk, hogy szörnyű lenne, viszont maradandó élményt egyik sem okozott. Illetve a „kétszemélyes csülöktál” gyakorlatilag minden mást is tartalmazott – vélhetően a „másodlagos felhasználás” jeleként. Igaz ugyan, hogy borjúpaprikást igazán kiválót ettünk itt, tehát ez pusztán valamilyen „véletlen” mellényúlás lehetett csak.

Jöjjenek viszont a negatívumok: a kiszolgálás az eddig vizsgált helyek közül kizárólag a Zappa Café kelletlen személyzetével veszi fel a versenyt, az asztalunkkal foglalkozó főúr bizony lassú volt, maga sem ismerte az étlap egyes tételeit, nem tisztában a napi menü létével, ellenben hajlamos volt a számla tételeinek helytelen összeadására; illetőleg viszonylag gyenge az étterem italválasztéka.

Összességében az étterem viszonylag széles törzsvendégkörrel rendelkezik, vélhetően azonban ezt pusztán az elmúlt évtizedek dicső múltja okozza. A lehetőség megvan egy nívós kisvendéglő létrehozására, az akarat azonban úgy látszik, hogy hiányzik.