Igen, újra kedvenc állami mamutunkról lesz szó.

Történt egyszer, valamikor a vad és romantikus XIX. század utóbb "boldog békeidőknek" nevezett időszakában, hogy egy messze földön híres fantaszta, bizonyos Baross Gábor elkezdte gőzerővel fejleszteni a magyar vasutat. Hogy mennyire komolytalan mókus volt, arra bizonyíték az is, hogy a Keleti Pályaudvar előtti térről nevezte el magát, mert még vezetékneve sem volt a "vasminiszter" úrnak. Pályafutása alatt megteremtette a MÁV elődjét, ezenkívül ösztnözte a magyar ipart, hajózhatóvá tette az Al-Dunát... stb.

Ha ma felébredne, valószínűleg azonnal meghalna csalódottságában, ha meglátná, hogy mi történt élete főművével; hogyan alakult át a Magyar Királyi Államvasutak MÁV Zrt.-vé.

Most nem a sorozatos botrányokról szeretnék értekezni, hanem arról, hogy hogyan veszi el napról-napra a Magyar ÁlVasutak a kedvem a vonatozástól. Engem, mint utast abban a percben, amikor belépek az állomás területére, hidegen hagynak a Máv-Cargo eladása körüli anomáliák, Gaskó úr agymenései, a vasutasok munkakörülményei. Bevallom, két dolgot szeretnék: eljutni időben a célomhoz, és lehetőleg problémamentesen utazni és várakozni. A késés a kisebb gond, az ország egyik fővonalán (Budapest-Szeged) élek, óránkénti fél-IC (félig IC, félig gyorsvonati kocsikból áll) közlekedéssel, ráadásul a menetidő is csak 75 perc (Bp-Kecskemét). Azonban a pályaudvarra megérkezni, és ott levegőzni a vonat indulásáig elég lehangoló. A hajléktalanok jelenléte az egyik fő gond, szerencsére Kecskeméten ez még nem olyan óriási probléma, itt kevesen vannak.

A Nyugatiban azonban nem - gondolom, ezt senkinek sem kell bemutatni. Az átlagos utas nem is kifejezetten érzi biztonságban magát sem a KöKin, sem a Nyugatiban esténként. 

Vannak azonban "üzletemberek"; itt pedig nem a RailJetre várakozó utasokat kell elképzelni, nem. Ők általában óriási szatyrokban cipelik az ágyneműt/késkészletet/távcsövet, amit szeretnének - lehetőleg jó áron - értékesíteni. 

A legnagyobb gond azonban nem az utasokkal van. Az egész vasútből valahogy süt a rettenetes elhanyagoltság, az, hogy az állomások magasabban lévő ablakai talán 1937-ben voltak utoljára lepókhálózva, hogy a kecskeméti vasútállomás mosdójában egy izzócsere több, mint 18 hónapig (!) tartott, hogy a szabvány másodosztályú vagonok üléseire kétszer meggondolom, hogy le merjek-e ülni.