Mindenféleképpen precedensértékű az ítélet, mégpedig azért, mert leszámolt egy mítosszal: a politikai elit érinthetetlenségével. Zuschlag János őrizetes nyilvánvalóan nem a legnagyobb hal a mutyizó politikusok közül, azonban – ifjú kora ellenére – nyilvánvalóan büntetendő cselekmények sorát (és nem is rövid sorát) követte el. Többek között ő és hasonszőrű társai felelősek azért, hogy itthon a „civil szervezetek”, az alapítványok, és a hozzájuk kapcsolódó pályázati rendszer olyan, amilyen. Hogy szitokszóvá vált a pályáztatás fogalma, hogy gyakorlatilag egy vicc a magyar közbeszerzés, az EU-s támogatási rendszer. Hogy a LEADER-közösségek úgy működnek, ahogy. Hogy fel sem merül senkiben sem, hogy itt valami nagyon el lett rontva.

 

Máshol, máskor, normális körülmények között Zuschlag János elítélt már az emlékezetes Terror Háza előtti viccelődéssel kiírta volna magát a szalonképes közszereplők köréből, és mindenki által elfeledve élte volna tovább a kissé talán faragatlan, ám jobb sorsa érdemes vidéki vállalkozók szürke és egyhangú életét.

 

Itthon azonban nem. Valahol, valamikor valaki fantáziát látott a nyilvánvalóan ambiciózus, tagadhatatlanul tehetséges, ám kissé arrogáns ifjú úrban, és úgy gondolta, hogy bölcs döntés lesz a fiút közpénzközelbe ültetni. Nos, nem volt jó ötlet. Barátunkban nyilvánvalóan dolgozott az ügybuzgalom, hogy pártját kissé „feltőkésítse”, ez pedig találkozott a „bármit megtehetek” nyilvánvalóan páratlanul kéjes érzésével.

 

Kár volt.