A Showtime nevű adót eddig is nagyon szerettük. Szerettük, mert olyan sorozatokat (Dexter, Californication) mutatnak be, amelyek alkalmasak arra, hogy hosszú távon is lekössenek. A hosszú téli esték alkalmasak tévézésre: az egyre inkább kiüresedő Dexter mellé/helyett kell valami új történet, ami magával ragad, aminek a szereplői tudják hozni a "végre" érzést.

A Homeland ilyen. A történet nem új: egy korábbi sorozat remake-ja, amelyben a főhős, Nicholas Brody (Damian Lewis) őrmester az iraki háború kezdetekor fogságba esik, majd 8 évvel később egy rajtaütés során az amerikai csapatok kiszabadítják, visszatér az államokba, a rá várakozó családjához. Minden adott tehát egy szirupos hőstörténethez, azonban a kép csak első látásra ilyen ideális: a család széthullóban, gyerekei felnőttek, felesége - érthetően - az elmút években halottnak hitte férjét, és rá kellett jönnie, hogy az élet nem állt meg Brody nélkül. Nicholas visszatértével azonban egy időre úgy tűnik, visszatér életük a rendes kerékvágásba: rövidesen látjuk azonban, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű: Brody sebei bizony mélyek: ennyi év az embertelenségben nem múlik el nyomtalanul

Ráadásul ott van egy furcsa körülmény is, amely nem hagyja nyugodni Carrie Mathisont (Claire Danes), az ügyre nyilvánvalóan azonnal felfigyelő CIA fiatal, és a kelleténél bizony pár fokkal ambíciózusabb elemzőjét. Carrie szimatot fog, gyanakszik, kételkedik Brody megbízhatóságában, és felmerül, hogy esetleg fogsága alatt Brodyt átfordították a terroristák. Saját szakállára tehát nyomozni kezd a hősiesség legendájának súlya alatt egyre inkább görnyedező Brody után.

Az alaptörténet tehát csavarokkal teli, de ez még kevés lenne az üdvösséghez: a színészgárda elviszi bőven a hátán  a sztorit, Damian Lewist már Life című, sajnos igen rövid életű, és méltatlanul alulértékelt sorozatban is nagyon szerettem, valami van ebben a színészben, amitől legalább olyan meggyőző, mint David Duchovny a Kaliforgiában, vagy Michael C. Hall a Dexterben.

A többiek, Claire Danes és Mandy Pantikin, az idős CIA-vezető zseniálisak: az első rész alapján Carrie kicsit sótlannak tűnt, de a figura kibontakozásával, a teperő, racionálisan viselkedő, de személyiségzavara, és a mindenki által túlzásnak tartott gyanúja alatt görnyedező elemző megformálása tökéletes, Claire szinte brillírozik szerepében. Saul, illetve Mandy Pantikin pedig manírok nélkül hozza az öreg, kissé bogaras zsenit, aki látott már cifra dolgokat, és őrlődik az általa is túlzásnak érzett gyanú, és a védencének eddig általában beigazolódott megérzései között.

Brody neje (Morena Baccarin) csodás. Vajon milyen érzés lehet megtudni, hogy halottnak  hitt férjünk él, és hamarosan visszatér, vajon milyen érzés lehet szembesülni - az eredendően kisemberi tulajdonságokkal felruházott - hős kisszerűségével, és lelki és fizikális sebeivel. Vajon mire készül Brody, hogy kötődik (kötődik-e egyáltalán) hazájához? Vajon családja átvészeli-e furcsaságát? Vajon alapos-e a gyanú, és vajon hogy dolgozza fel Carrie a saját gyötrelmeit?

Így az első évad végén a körülmények kissé átalakulnak, és hőseink kalandos évadot hagyhattak maguk mögött, azonban tartok tőle, hogy a lassú felvezetést kissé elhibázták az írók - az évad második fele sokkal gyorsabb - és félek, hogy a második évadra néhány dolog megváltozik. Egyelőre azonban a Homeland egyértelműen nézős. 

Homeland trailer