Bizonytalan ölelések
Brúnó feszülten üldögélt egyik kedvenc kávézója kissé kényelmetlen székén, és éppen huszadszor ellenőrizte magát aggályosan – hiszen szokatlanul izgult. Nyugalmas tavaszi délután volt, az épp virágozni kezdő orgonák illata már megelőlegezte az ideális hangulatot, az unott vendégek pedig pont megfelelő távolságra ültek ahhoz, hogy üres fecsegésük ne legyen túl zavaró a Tisztátalan Dzsentri terveihez.
Aztán egyszer csak belibegett valaki, aki az otthonosan szűk kis helyet csodálatos fénnyel és élettel ragyogta be, még a falak posztimpresszionista festményeinek színe is derűsebb lett, és az unott pultoslány is kevésbé gépiesen ingatta fejét a rádióból áramló zenére. A királylány sem volt hősünknél kevésbé zavarban, amikor letelepedett a falatnyi asztalhoz, és csendesen beszélgetni kezdtek.
Beszélgetni, hiszen ilyenkor annyi megbeszélnivalója van az embernek. Annyi, és oly' sokféle, hogy annak leírásánál a krónikás kezéből tanácstalanul kiesik a toll, mert vajon ki képes leírni a sokféle mozdulatot, a hangsúly rejtett incselkedését, a szemek varázsos csillogását, a szavak mögöttes jelentését? A krónikás tehát – már csak a magántitok védelme folytán is – itt elhallgat, és a lelkes olvasóra bízza a többi kitalálását.
Aztán lassan beesteledett, és hőseink lassan elindultak – majd egy kissé suta és bizonytalan ölelés után még a lemenő nap fénye is szebb vörösben izzott a szokásosnál.
Gonzo - Peeping Tom
