Az újdonsült férj még bemutatta a kifejezetten csinos menyasszonyt, aki megilletődve nyújtotta a kezét, és még pironkodva mondta új nevét, majd egy mosollyal nyugtázta az elsőként gratutáló Brúnó szavait. Szép volt fehér ruhájában, és hősünket nem fogta el a kényelmetlen viszolygás, ami régebben az esküvői habcsókköltemények láttán menetrendszerűen érkezett. Persze hová jutna a világ, ha már a menyasszonyok sem lennének szépek, filozofált csendesen hősünk, amíg utat engedve a rokonoknak egy másik osztálytársát  pillantotta meg a tömegben, a gimnáziumi banda többi tagja nem volt itt. Érdekes – gondolta – a középiskolai bandából más nem is jött el az esküvőre, gyönyörű, úgy látszik, csak ők, a két tintanyaló paragrafushuszár jött el a Doki esküvőjére. 

Doki – civil neve a szerkesztőségben – volt mindig is a felnőttes és megbízható jelenség a csapatban, bár tinédzserként sem tűnt ufónak, sem pedig koravén okostojásnak, mégis sokszor felnőttesebben viselkedett, mint a többiek. Korukhoz mérten mégsem tűnt elsietettnek a nősülés, ahogyan hősünk körbenézett a téren, a megilletődött páron, a háttérben parkoló szürke Mercedesen (hm, végre egy ízlésesen díszített esküvői autó, nem is giccses, gondolta Brúnó), a zajongó családokon és unalmukat kaotikus szaladgálással leplező gyerekeiken; hősünkben egyre biztosabbá vált a felismerés, hogy visszafordíthatatlanul és végérvényesen felnőttek.
Brúnó ekkor fel is hívta a Királylányt.