Közlöny, tartalma a kihirdetés napján lép hatályba

KSKözlöny

KSKözlöny

Citroën

2010. november 26. - drhlaszlo

Tartozom egy vallomással: sokáig el sem tudtam volna képzelni, hogy valaha is szeressek egy francia autót, egyszerűen fel sem merült, hogy bármikor is kapcsolatba kerüljek egyikkel-másikkal.

Hogy miért? Mert a közeli hozzátartozóm gyakorlatilag vallásos áhítattal csüng a japán autókon, és egy Renault-tal zajló korai viharos kapcsolata után egy életre kiszeretett Jacques-Fouche termékeiből.

Mondom, sosem dobogott gyorsabban a szívem, ha a Citroën különleges műszaki megoldásairól hallottam, és nem aléltam el a DS-től („déesse”), nem értékeltem a Peugeot merész dizájnját, és nem izgatott a Renault sem. Hidegen hagyott a Matra és a Simca is. A francia autó, mint fogalom, csak kétféle képként jelent meg bennem: jelentéktelen, kopottas Peugeot 205 vészvillogóval a külső sávban, és az unalomig ismert, 3 év alatt kissé divatjamúlttá váló, de megjelenésekor meglepő dizájnú középkategóriás kombi, hibaüzeneteket pittyegő elektronikával.
Fel sem merült, hogy valaha is tetszeni fog bármelyik is. Ehelyett hosszasan szemeztem kevéssé ismert angol autókkal, öregedő japán csodákkal, vágytam VW-ra, de végig elkerültem olyan gyár termékét, aminek nevében szerepel, hogy „société anonymé.”
 
Aztán találkoztam vele, a kis szürke villámmal, aki eredetileg a C3 nevet kapta, és lassan megváltozott a véleményem. No igen, valószínűleg magamtól azért nem mentem volna oda a parkolóban álló C3-ashoz, hogy belessek, de ugye szoros személyes kapcsolatban állok egynek a gazdájával, és így megismerkedtem vele is.
Meglepődtem. Azt hittem, ez egy kis, felesleges autó, maga a kategóriája sem volt eddig a szívem csücske, ehelyett egy normális belterű, kényelmes, és egészen haladós kis autó (HDI) – ráadásul vezetni is jó, ráadásul hosszú távra is kellemes vele menni, szerintem kifejezetten aranyosan is néz ki – bár a megjelenés idején azzal reklámozták, hogy a Kacsa, a 2CV utóda, szerencsére nem nagyon retróautós. Nem mondom persze, hogy külsejében nincs némi franciás lököttség, olyan, amit talán azt tervező mérnök sem tud megmagyarázni, de sokkal autószerűbb, mint kortársa, a Renault Avantime.
A kis gömböc, az előző szériás C3 miatt úgy néz ki, csak megtérek a kisautósok közé: úton a Dunakanyarba, szeptemberben rájöttem, hogy ide, ennyi idősen felesleges ennél nagyobb autó, pláne egy-két emberre, ugyanis a szürke villám olyat tud, amit korábban észre sem vettem: majdnem olyan magas, mint egy Zafira I, és a szélessége is majdhogynem kompaktautós, az utastere tehát szellős (jó, még mindig erőlködés nélkül meg tudom simogatni a Királylányt), és ezzel az 1,4-es HDI-vel kifejezetten jól is megy, ráadásul a pletykákkal ellentétben (vagy azért, mert ez egy szerencsés darab) belül is jól összerakottnak tűnik.
Ezek után kinyílt a szemem: észrevettem az új c5-öt, meg a DS3-at, és szépen lassan feltűnt a városban néha látott DS oldtimer is, de még most sem vágyom használt XM-re vagy Xantiára, Xsarára. Észrevettem őket, feltűnt, hogy milyen kevés Xantia, ZX maradt már a napi forgalomban, de milyen szépek az újak – bár birtoklási vágyat most is csak kevés kelt: a magától értetődő C5 és C6 mellett pont a C3 és a DS3. A C6 maga tökéletesen felesleges sallangokról szól: a csapotthátú forma (vajon hányadik francia nagyautó bukik meg ötajtósként, mire terveznek egy nagy szedánt?), a keretnélküli ablakok és társaik annyira habókossá teszik, hogy már el tudnám képzelni magamnak.
Valahogy az egész francia autóiparban egy dolog nagyon szimpatikus: az öncélú újítási láz, ami lehet, hogy nem praktikus, lehet, hogy nem megbízható vagy nem szép, de megcsináljuk, mert meg tudjuk tenni, és a vásárlóink akkor is maradnak, ha a padlóra, az ülés alá helyezzük a világításkapcsolót.
süti beállítások módosítása