Elindult tehát a sorozatszezon, és elindult kedvencünk, a Dexter ötödik évadja is. Bevallom, az első rész – főleg a negyedik évad végi megdöbbentő zárás után – ütött, de azért úgy gondoltam, jobb, ha várok két-három részt, hagyom, hogy kicsit kifussa magát a történetszál.

Nos, annyi mindenesetre biztos, hogy megváltozott sorozat, és teljesen más lett az egyik főhős nélkül, aki ugyan ameddig szerepelt, addig kicsit (illetve a negyedik szezonban már nagyon) untam, de most már biztos, hogy kellett ő oda, kellett Dexter egyensúlyához.
Dexter ugyanis átalakult: hol van már az első évad magabiztos és pontos tervekkel rendelkező szakértője, hol van a kiszámíthatóan antiszociális elemző elme? Eltűnt, az új élethelyzet, a gyermekeit egyedül nevelő apa figurája egyre inkább nyomasztja főhősünket, és ezzel együtt a sorozat bizarr alaphelyzetéből fakadó diszkrét bája is foszladozik.

 

Úgy tűnik, a Showtime alkotói közé bedobták a gyeplőt: lesz egy velejéig gonosz antihősünk, aki nélkülözi Miguel Prado (Jimmy Smits, 3. évad) vagy Rudy (Christian Camargo 1. évad) nagystílűségét, és mellette lesz egy kínlódó és széteső Dexterünk. A játék egyre inkább nehezedik kedvencünk számára, és egyre inkább úgy érzem, hogy az írók lassan már kanyarítják a sorozat végét, hiszen az ilyen típusú sztorik általában nem végződnek heppienddel.

Nem is baj. Vannak olyan tévésorozatok, amelyeket már réges-régen le kellett volna zárni egy frappáns befejezéssel (Nip/Tuck), és akkor boldog emlékekkel válna el tőle a néző, nem érezném azt, hogy „ezt most miért kellett?” Nem szeretném, hogy egyik kedvencem kapcsán is ez motoszkáljon a fejemben, főleg úgy, hogy a másik (Californication) tavaly már bőven mutatott erre utaló jegyeket, és a Dexter negyedik évadában, azaz tavaly már volt néhány olyan pillanat, amikor csak felesleges tiszteletköröket futottak az írók – tegyük hozzá, a végeredmény ismeretében bőven megérte.