Ilyenkor kevés dolgot lehet normálisan csinálni, úgy hogy annak ne szenvedés legyen a vége, de a legtökéletesebben mégis egyvalamit lehet:gondolni a Valakire. Bár ez igazából nem sorolható a külön tevékenységek közé, sokkal inkább olyan, mint a levegővétel vagy akár szomjasság elleni vízivás: permanens, öntudatlan dolog, mégis egy kicsit jó. Nem nagyon jó, hiszen nagyon jó csak akkor lenne, ha nem csak gondolni lehetne a Valakire, hanem megfogni a kezét, és belenézni a szemébe, de az állandó egymás nyakán lógás hiánya bizony néha magányossá tesz.

Van jó és rossz magány, ez inkább az előbbi: gondoskodik arról, hogy a találkozást az unalom szürkesége ne tegye egykedvűvé, hanem ünnep legyen. Olyan igazi, lábremegéses, boldogan várakozós, félszegen pislogós randevú, amikor végre látjuk a kiválasztottat. Bizony, kiválasztottat, mert kiválasztottság érzése jelen van például minden szerelemben, mert a szerelem már meghatározásánál fogva is, nem megérdemelt ajándék. Nem azért szereti Brúnó Valakit, mert szép. Pedig az. Van benne valami klasszikus, kis-klasszikus. Régi szépség. Szexepilje van, ez a helyes kifejezés. Nem azért, mert barna a haja, vagy azért, mert különleges hangon kuncog, vagy azért, mert valami különlegeset tesz. Nem, érdem nélkül, a saját világában, megváltoztatás szándéka nélkül, beérve a Valaki jelenlétével. Követelmények nélkül.