Miközben ezerrel dübörögnek az esélyegyenlőségi programok, a sérültek elhelyezkedését éppen most akarja segíteni kormányunk úgy, hogy a 20 főnél nagyobb létszámmal működő vállalkozások vagy felvesznek fogyatékkal élő munkaerőt, vagy pedig magasabb hozzájárulással tisztelik meg az államkasszát (hogy mondjuk, egy építőipari kivitelezéssel foglalkozó vállalkozás hogyan tud szervezetrendszerébe illeszteni egy mozgássérültet, illetve milyen munkát tud számára adni, erről bölcsen hallgat a tisztelt hivatal); bizony különösen arcpirító ajándék.

 

Főleg úgy, hogy tudjuk, az egészséges sportolók tisztes helytállásuk után elég szép pénzösszegeket kapnak, nem értem ezt a gesztust. Persze értem én, hogy spórolni kell, és ezek szerint a sérültsporton bizonyára szépen lehet, hiszen a már úgyis legyártott reklámtollak csekély mértékben terhelik a költségvetést, azonban nem hiszem, hogy pár oklevél, esetleg néhány ezer forintból beszerezhető plakett olyannyira megterhelő lenne az államkassza számára.

Eddig is hallottunk a paralimpikonok felkészülését illetően néhány botrányszagú történetről, ami alapján nagyon úgy tűnik, hogy vannak egyenlő és egyenlőbb sportolók. Hiába, néhány sérült ember, aki teljes értékű életet szeretne élni, akár úgy, hogy nemzetközi versenyeken ennek a remek országnak jó hírét kívánja kelteni, úgy látszik, hogy nem fontos számunkra annyira, hogy legalább úgy tegyünk, mintha számítanának. 

Úgy érzem, hogy itt a pénz pusztán másodlagos kérdés volt. Ami itt főszerepet játszott, az inkább a legendás magyar empátia, illetve az adott hivatal nemtörődömsége lehet.

 

Ameddig viszont ilyen gesztusainkkal nem törődünk, addig minden – bármilyen szépen hangzó – esélyegyenlőségi program pusztába kiáltott szó, és minden felzárkóztatási tanulmány felesleges papírszemét marad csupán. Talán a felesleges tanulmányírás helyett ilyenekre is fordíthatnánk az azokra elszórt – bizonyára teljességgel jelentéktelen – összegeket.