Nemrég nyafogtam az érkező november kapcsán a korai sötétedésről, a ködről, és a gusztustalan késő őszi napokról. (Glühwein, itt.)

Nos, az akkor írtakat ma sem gondolom másképp, azonban kezdődik a tél - talán - legszebb része: a december. Ilyenkor már hozzászokunk a hideghez és a ködhöz, már nem undorító a hideg sem, sőt, a kellő hangulathoz kell is.

Ilyenkor ugyanis már fel van szerelve a város díszkivilágítása, a téren mindenféle gyanús cuccal ácsorognak egyforma fabódékban agyonfagyott árusok, és néha kellemes egy csésze forralt bort szorongatva körbesétálni, és felmérni az kínálatot, hivatalosan azért, hogy hátha kapunk valami ötletet a karácsonyi ajándékokra, valójában azért, mert ez hozzátartozik a csodaváráshoz, ami belengi az egész hónapot. Mert akárki akármit mond, a gyermeki csodavárás igenis jó. Sőt, szükségünk is van rá, mert talán az ilyen, a mindennapok szokásaivá váló apró örömök azok, amiktől tényleg emberek vagyunk, és nem egyszerű automaták.

Ilyenkor talán még egymás hülyeségeit is könnyebb elviselni, valahogy kevésbé vagyunk türelmetlenek egymással, mint máskor – legalábbis egy darabig. Egy darabig, mert ahogyan közeledik a karácsony, és rádöbbenünk, hogy még nem vettünk senkinek semmit, úgy kezdünk el lökdösődni a pénztárnál, sietősen a másik lábára lépni a postán, sorban állás közben.