Azt hiszem, most fog megkövezni mindenki - kitagad a családom, elküld a főnököm, az utcán undorodva fognak elfordulni tőlem a járókelők, nem fognak kiszolgálni még a leglepukkantabb késdobálókban sem, sőt még a buszok is le fognak fröcskölni olvadó latyakkal. Mostantól készülhetek a törvényen kívüli életre.

Unom az Aranycsapatot. Unom a 6:3-at, unom a nyálas visszaemlékezeséket, unom az állandó ködös nosztalgiázást. Elegem van. Előrebocsátom, nem értek a focihoz, sosem kísértem figyelemmel, csak néhány meccset néztem meg, azt is csak társasági időtöltésként (lásd még: kocsmasportok). Most mégis kénytelen vagyok kicsit bántani a nagy magyar néplelket.

Minden héten van valamelyik magyar tévén riport a még élő Aranycsapat-tagok valamelyikével, és gyakorlatilag legalább kéthetente kapnak (vagy épp átadnak) valamilyen ismert sportszakmai díjat. Tudom, minden rendes ország ünnepeli kiemelkedő sportolóit, rendszeresen szerepelnek is a médiában. Nekünk csak ez az egy nyamvadt fociválogatottunk van, azóta ugyanis a nemzetközi fociban maradandó nyomot nem nagyon hagytunk: nincs kiemelkedő magyar játékos vagy edző, de mégcsak menő pályamunkás sem - tehát kénytelenek vagyunk azzal büszkélkedni, amink van. Ez pedig nem sok.

Adva van néhány - amúgy szimpatikus - nyugdíjas bácsi, akik valóra váltották minden tinédzser álmát: sztárok lettek. Futballsztárok. Egy ország imádta (imádja?) őket, ez pedig páratlan érzés. Bizonyára fokozottan igaz volt ez az ötvenes évek elejének-közepének gusztustalan közállapotai közepette; az áporodott kelkáposztaszagban, a gyűrött svájcisapkás káderek és bunkó pártmunkások világában. Szerintem is hősök, ez egyértelmű, valóban páratlan tettet vittek véghez.

De azóta eltelt ötven év, lassan már több is. Igazán szép lenne, ha valami mást is le tudnánk tenni az asztalra, mint azt, hogy több, mint fél évszázada volt egy hó válogatottunk, ami végigverte a fél világot. Igazán remek lenne, ha későbbi neves sportolóinkra is emlékeznénk néhanapján, netán e figyelem törtrészét fordítanánk az utánpótlásra, hogy majd az unokáink is ugyanolyan büszkék lehessenek, mint a mostani közvélemény a semmiből jött srácokra.

Ugye ez csak valami vicc?

Vannak dolgok, amiket itthon imádni illik - azokat pedig korlátlanul illik imádni. Mi magyarok nem vagyunk egy mértéktartó nép: ritkán teszünk valamit, de akkor vonzódunk a radikális megoldásokhoz: Európa legszebb és legnagyobb parlamentje mellett felépítettük Európa legnagyobb focistahype-ját is. Megjelenik millió riportkötet, elnevezünk stadiont, akadémiát a hősökről, forgatunk rengeteg filmet életükben és posztumusz - aztán a valamikori focista lassan celebesedik. Hozzászól politikához, gazdasághoz, társadalomhoz, ha kis szerencsénk van, még a focihoz is; sokan egzisztenciát alapoznak rá (interjúvolják, könyvet írnak, filmet forgatnak róla... stb).  Vagy - mint a fenti kép is mutatja - nótázik. Ennél kevés kínosabb dolgoz tudok elképzelni. Könyörgöm, másunk nincs?

Nem mondom, hogy egy Barényi Béláról szóló dokumentumfilm (hogy például szakmájában világhírű mérnököt említsünk) ugyanolyan közönségsiker lenne, mint a Puskás Hungary, sőt, azt sem állítom, hogy egyáltalán lehetne másról ilyen színvonalú filmet csinálni, de meg kellene próbálnunk, mert lassan már kizárólag Puskásékra alapítjuk az országimázsunkat, amit lassan más is meg fog unni, és pár éven belül (amikor az utolsók is meghalnak, akik még látták játszani Puskást) senkit sem fog érdekelni, arra mérget vehetünk.

Hogy miért kizárólag az Aranycsapatról beszélünk ennyit? Mert biztonságos téma. Mert gyakorlatilag az egyetlen, amiben politikai nézettől függeltelnül mindenki egyetért. Mert mindenki imádja őket, mert mindenki hálásan emlékszik vissza rájuk. Mert nem lelkesedni értük épp' olyan szalonképtelen, mint éltetni Rákosit. Mert Aranycsapat az egyetlen olyan pontja a közgondolkodásnak, amit lilapulcsis bölcsészek "társadalmi konszenzusnak" neveznek. Közben elfelejtjük, hogy évtizedekig ugyanazokkal a kiöregedett futballsztárokkal haknizni NEM MENŐ.