Nos, belépve nem számíthatunk túl látványos dolgokra: valahonnan a ’80-as évek végéről itt maradt berendezés fogad, már sehol sem látott békebeli műbőrtokos étlappal. Amelyen teljes megelégedésünkre klasszikus „kockásabroszos” ételek sorakoznak, nem pedig a mindenhová beszivárgó egyenpulykamell mirelit gyümölcsökkel. Nem, rendes tészták, pörköltek, szóval az átlagos mindennapos menzapótléknak megfelelő a menü. A decens, őszes hajú pincérbácsi nem gyorsan, de némi ironikus derűvel szállítja a kívánt borjúpörköltet, amely meglepően hozza műfaji kellékeit, és még azt is hajlandó vagyok elhinni, hogy nem tejelésből kiöregedett tehénként merengett borjúkorának finom legelőiről, hanem – ha nem is borjú – de mondjuk kamaszkorú szarvasmarha. A köretként fogyasztott tarhonya helyi viszonylatban díjnyertes, összességében ilyen korrekt pörköltet ezen környéken Feri Bácsi Szentkirályi utcai Király Sörözőjének (A CBA-val majdnem szemben, a kínai helyén, ha valaki még emlékszik rá) megszűnte óta nem ettem. Jó, tudom, kissé túlfűszerezett, kissé (túl)zsíros, a beleloccsantott vörösbor is lehetne kevesebb, de nyílik a konyha ajtaja, és megértek mindent. A szakács egy negyvenes, kövér, bajuszos úr, aki kinéz egy cigire és egy borra a pulthoz – a nehéz marhapörkölt pedig koncepció, erre mondják alföldi bográcsversenyeken, hogy „látszik, hogy férfi főzte”.

A desszertként kért palacsinta kissé hideg, ettől – túrós palacsinta lévén – gyakorlatilag meg is hal, vitathatatlan erényei nem domborodnak ki, de kissé melegebben kifejezetten finom lenne.

 

Összességében korrekt kiskocsma, ahol enni is lehet, mégpedig régimódi, nehéz, büdös ételeket. A konyha kifejezett pozitívumok és nagy hiányok nélkül működik, a vendégkör inkább 50 feletti, akiken látszik, hogy már akkor is idejártak, amikor én még csattogós falepkét tologattam óvodában, és elégedettek ezzel így.

A vörösboruk viszont kifejezetten pocsék.

 

Éhes nap után enni tökéletes, randihelyszínnek azért nem javasolhatjuk könnyű szívvel.