Kellemes áprilisi este volt. Az a fajta tavaszi este, amikor a legjobban esik mászkálni a városban, amikor végre jókat lehet nyitott napfénytetővel autózni Dörmivel, amikor okosakat lehet beszélgetni végre kinn is, és amikor bőszen lehetne ünnepelni azt, hogy élünk.

Fentiek helyett Brúnó az íróasztalánál szipolyozta magába a nagybetűs Tudást, mindeki által elfeledett marginális iparjogvédelmi szabályok különféle kivételeit, és a több napos olvasgatástól gyulladt szemeivel kábán meredt a tankönyvre. Háttérben a bekapcsolt rádióból halkan zümmögött a Kossuth rádió késő esti beszélgetős műsora, amelyben egy kötött kardigános szociológus szőtte álmosító gondolatainak pókhálóját a hazai frissdiplomások álláskeresésének buktatóiról, és igyekezett újradefiniálni az értelmiségi lét fogalmát, lehetőleg persze úgy, hogy abba csak az általa kiválasztott filológusok szűk köre essen bele. Hősünknek ekkor valahogy kevéssé tűnt reményteljesnek az, hogy az általa névről nem ismert bölcs őt is belevenné ebbe a remek halmazba.

Még csodálatosabb tavaszi nap volt. A permanensen bekapcsolt rádió halkan zümmögött, hősünk pedig a tanulás közepette aggódva várt egy levelet, amely - rövidsége dacára - be tudta aranyozni a napját. Levelet, olyasvalakitől, akire bár még nem mondhatjuk, hogy ismerjük, levelet kapni tőle mégiscsak egyike a legjobb dolgoknak a világon. Brúnó eleve imádott levelezni. Egyrészt imádta a várakozás romantikáját, ha tehette volna, akkor klasszikus, postai leveleket is bőszen küldött volna, de még az e-mail is megfelelt. Imádta azt a feszültséget, amit a feladó nevének megpillantása okozott, imádta a bontatlan üzenet apró és titkos misztériumát, és imádta a levélírás közben még formátlan gondolatok születését is. Valaki olyantól levelet kapni, aki ráadásul kedves is, már-már gyerekes örömmel töltötte el.

Hősünk kilépett kedvenc munkahelyéről, majd rövidesen a szemközti kávéházba vette az irányt. Háta mögött unottan sétált ki a többi irodista is, és a menetrendszerű bombariadó, mely egyes perekhez menetrendszerűen hozzátartozott, egy nem várt szabad délelőttel lepett meg mindenkit. Úgy gondolta, hogy méltó folytatása lenne e remek napnak, ha egy csésze "kitttünő" kávét szürcsölve álmodozna a csodálatos jövőn, és azon a napon, amikor az akták szélére már ő firkantja az utasítást utánozhatatlan kézírásával.

Hősünk aggódva rohant fel a kórház lépcsőjén, lóbálva szatyrát, amiben a beteglátogatáskor elengedhetetlen elemózsia lapult. Előző délután hozták be nagymamáját, a számára létező egyik legfontosabb személyt, aki valahogy mindig is kortalannak tűnt Brúnó számára. Az egyik legbiztosabb pont ő kedvencünk életében, igazi vasakaratú matriarcha, akinek szívében a világon fellelhető kedvesség jó része, ám legalább ugyanakkor makacsság is lakozik. Nem is hinnénk, hogy ez az apró néni milyen csodálatos akaraterővel bír, ám most beteg. Beteg, és Brúnó pedig aggódik.

Nemjuci - Nem