Gyönyörű tavaszi nap volt, nagymamám mégis rám erőszakolta az – amúgy kedvenc – fehér, kötött mellényemet. Öt éves lehettem, és Papival misére készültünk, az álmos dél-alföldi kisváros templomába. Én az egyszem unokák magabiztosságával, és az öt évesek határozottságával jelentettem ki, hogy nem szeretnék többet Mamival a padban, az öregasszonyok között ülni a templomban, hanem Papával akarok menni a kórusra.
Nagyapám, a tekintélyes, mindentudó öregember, a kedélyes nagyapó csendesen kézenfogott,fejébe nyomta kalapját, és elindultunk a pár percnyi sétára lévő templom felé. Szörnyen izgatott voltam, elvégre felnőtt férfinek tarthattam magam, a kóruson ugyanis kizárólag öregemberek voltak – mindannyian nagyapám barátai.
Sosem fogom elfelejteni, ahogyan a régi, szűk falépcsőn felmentünk a karzatra, és felérve elsétáltunk a toronyfeljáró alatt. A lépcső még az én pehelysúlyom alatt is recsegett, ekkor izgatottan megszorítottam Papi kezét, majd odaértünk. Természetesen mindenkinek szabott helye volt, emberemlékezett óta nem járt itt idegen. „Unoka?” - kérdezte egy aszott öreg a nagyapámat, ő pedig büszkén bólintott, a többiekkel csendes biccentéssel üdvözölték egymást, majd mindenki elfoglalta helyét a kényelmetlen, billegő padon, ha felálltam, lábujjhegyen egyensúlyozva épp kiláttam a karzat felett – de dehogy akartam én ott rendetlenkedni, hiszen a felnőtt férfiak nem ugrándoznak a templomban, így jólnevelten és büszkén ültem a nagyapám mellett.
Határtalanul boldog voltam.
Oasis - Wonderwall
