Mottó: „Undorítóak, vadállatiasak és törpék” (Hobbes: Leviathan)

Régóta bajom van szeretve tisztelt honfitársaim közösségi tereken zajló ámokfutásávál – amennyiben az olimpián megjelenne a gyorsasági sorbanállás, úgy eme remek kis nép minden bizonnyal elvinné az összes létező érmet; de kizárólag egyesben, csapatban már nem; köszönhetően messze földön ismert összefogási képességünknek.

Történt, hogy múltkoriban le óhajtottam adni az aóbevallásom, e célból tehát elzarándokoltam a Magyar Posta egyik kedélyes fiókjába (na, ez a cég is megérne egy külön fejezetet a „Miért kell kivándorolni?” című monográfiában); ahol is civilizált, európai állampolgárhoz illően kiszemeltem egy barátságos kis sort, és a végén felvettem várakozó pozíciómat. Tekintve, hogy ez egy igen szűkös „kisposta”, ahol jelentős számú sorstársammal közösen türelmesen álldogáltunk, így rövidesen egy tűt sem lehetett leejteni. Elhanyagolható mértékű (alig 20 perces) várakozás után azon kaptam magam, hogy az után érkező, 3 fős, közepesen szituált nyuggerekből álló nénikommandó mindhárom különítményese elém penderült, és bocsánatkérésre emlékeztető fonémafüzér még véletlenül sem hagyta el gondosan kikészített ajkukat. Itt még meglehetős nyugalommal figyeltem tevékenységük. Hiba volt – itt kellett volna közbelépnem, és finom, szenvtelen hangon megkérnem őket a jogsértő magatartással való felhagyásra, és arra, hogy azonnal húzzanak vissza a helyükre, a sor végére.

Arra gondoltam, hogy csak feldobnak egy levelet, majd eltűnnek. Nos, tévedtem. Igen, levél, igen, de tértivevénnyel, elsőbbséggel, értékbiztosítással, áfás számlára, majd kártyával kifizetve... És mindez háromszor. Itt már kezdtem idegesen szuszogni, de a bandavezér pénzt is kívánt felvenni, másik bankkártyáról, amelynek PIN-kódja valahogyan elfelejtődött, és a kártya három próbálkozás után természetszerűleg lezárt. Na ekkor kértem fel őket némi gyorsításra, melyen ők megsértődtek – én pedig emlékeztetve lettem az ő végigdolgozott életükre, az én ifjú és életerős férfiember voltomra. Ekkor, amikor már 40 perce tartózkodtam a postahivatalban; valami megszakadt. Megszakadt pediglen a kicsiny gyermekkoromtól kezdve belém nevelt civilizáció máza, és jeleztem nekik velük való problémáimat...

Miért nem tudunk mi, magyarok úgy viszonyulni egymáshoz, mint picivel nyugatabbra, ahol még a buszt is érkezési sorrendben várják (Egyesült Királyság), ahol a szórakozóhely pultjánál való tolakodás azt vonja maga után, hogy a pultos – egy megvető pillantás kíséretében – utolsónak fog kiszolgálni (Németország)? Mennyi idő kell ehhez?

Tanulság? Nincs.