Sosem szerettem Kevin Spacey-t. Igaz, hogy korábban nem szerettem Glenn Close-t sem, mégis, a Damages az egyik legnagyobb kedvencem volt.

Az utóbbi időben ugyanis sokkal jobban érdekelnek az igazi drámák, és kezdem unni a sablonos nyomozós történeteket, mint ahogy az utóbbi időben már Hank Moody kalandjai is kezdenek kissé túljátszottá válni, mint ahogy a Dexter is sokkal jobb volt a "fénykorban", mint az utóbbi két évadban.

Megjelentek azonban politika sötét kulisszái mögé is beleső sorozatok, és mint ahogyan a Damages is újat hozott a jogi/tárgyalótermi krimikhez képest, úgy ez a vonal (Boss, House of Cards) is teljesen más, mint az Elnök Embereinek kissé szirupos világa, ahol nyakkendős profik a nap 24 órájában kézben tartják a fél világot, és közben magasztos eszméktől vezérelve csupa-csupa jót tesznek. Nem, ezek a hősök önzők és hatalomvágyók, és kisiklott magánéletük romjai felett tervezik az újabb lépésüket, szaftos pártfinanszírozási ügyek, és kizárólag a szimpátia mozgatta pozíció-osztogatások között.

A történet tehát sokkal valósabb, mint ahogyan az eddig láthattuk - hiszen az írók sem gondolhatták komolyan, hogy a háttérben meghúzódó, vérprofi politikacsinálók kizárólag szívjóságból, vagy elhivatottságból végzik a nap 24 óráját igénybe vevő munkájukat. Mint ahogy azt sem hihette senki, hogy az újságíró is csak "nyomot fog", és - mintegy véletlenül - ráhibázik a sztorira. Nem, nem súg neki egy belső ember sem, és nem, nem az hajtja, hogy egyrészt neve legyen, és zsíros szerződéseket kapjon, vagy akár érezhesse, hogy a dolgok ütőerén tarthatja a kezét.

A Netfix sorozata profi. Bemutatja a türelmetlen, ambiciózus pályakezdőt, akinek a tapasztaltak tempója (és valljuk be, kényelmessége) túl lassú, és hirtelen nagyot akar ugrani a ranglistán, bemutatja az öreg rókát, aki egy pillanatra megakad a ranglétrán való határozott nyomulásban, és ezért elkezdi a saját pecsenyéjét sütögetni, feleségét, a "reklámcivilt", aki egy minden bizonnyal pótolhatatlan alapítvány élén szívfájdalom nélkül rugdossa ki beosztottait, sőt, a hozzá vakon hű, az elbocsátáshullámot levezénylő munkatársának is kezébe nyomja a munkakönyvét - méghozzá minden lelkifurdalás nélkül.  

Ez az egész világ pont olyan romlott, mint a valóságban. Épp ezért roppant szórakoztató is. A szerep Kevin Spacey-nek igazi jutalomjáték, de a többiek is hasonlóan jók, zavart kizárólag egyetlen dolog okoz: a Netfix különös ötlettől vezérelve egyszerre hozta ki az évad 13 részét, így tehát túlzottan csábít a darálására - nem tudom, hogy ha heteket kellene várnom az egyes részek között, ugyanígy rajongóvá váltam volna.

House of Cards trailer

(Dicshimnusz következik)

Valamikor réges-régen, amikor még úgy gondoltam, hogy Pestország a világ közepe, szóval amikor a bennem élő bácsmegyei lokálpatrióta (aki dudál, ha végre a megyehatárt jelző táblán a "Bács-Kiskun Megye" felirat jelenik meg) még mélyen szunnyadt, szóval éretlen, a nagyfaluba belebuzult gólyaként nem is érdekelt, hogy Pécs egyáltalán a világon van. Igen, bevallom, én voltam az, aki úgy gondolta, hogy skandallum, hogy a világ végén fekvő Pécs kulturális főváros lett, és sosem, ismétlem sosem vágytam arra, hogy szétnézzek Tolnában-Baranyában. Bécsben, na arra igen.

Történt azonban, hogy életem üresnek érezve, hiszen oly' sokáig ültem reménytelenül vizsgatételek felett görnyedve, kezemben az oly régóta vágyott végbizonyítvánnyal, arra gondoltam, hogy mit sem ér az élet szakjogászi papír nélkül. Hiszen milyen jó lesz, ha elmondhatom, hogy én az vagyok, akinek papírja van arról, hogy a hőn szeretett, amúgy a külső szemlélő (gyk. a normális emberek) szerint száraz és unalmas témából mindent tud, amit tudni érdemes; hogy milyen jó lesz, ha a világon mindenről kényszeresen statisztikákat készítő mamut egy másik, felsőbbrendű rubrikába jegyez be; és ha a világ netán megváltozik, akkor a lépcsőház ajtaján elhelyezett, álmaimban derengő sárgaréz táblán a nevem és az "ügyfélfogadás telefonos bejelentkezés szerint" felirat között ott szerepel a hosszú és zengzetes cím.

Természetesen az alföldi lokálpatrióta elfelejti első körben a székesfővárost, és Szögedébe' akar menni okosodni, de ott ilyen képzés nincs. Erre  - kelletlenül - a volt egyetemnek ír szerelmes sorokat, és dobál a "kiemelt felsőoktatási intézmény" kalapjába számtalan forintokat; majd a hőn szeretett oskola visszaír, hogy "értesítjük, hogy társasági jogi és cégjogi szakjogászi képzésünk e félévben nem indul, helyette ajánlani tudjuk a kriminalisztikai, vagy sportjogi szakjogászi kurzusunk."

A tudásszomjas ifjú itt persze meg van lőve: a fél megyét már körbehaknizta, hogy miféle új címe lesz (pont, mint a felvételikor, 18 évesen), erre paff. Nemsokára kiderül, az ELTE is bután hagyja a benne bízókat, de szerencsére Pécs! Na majd ott!" Nem, eszébe sem jut, hogy a PTE és közte oda-vissza több, mint 400 km van, nem, eszébe sem jut, hogy havonta kell menni, és nem, eszébe sem jut, hogy mindezt több, mint másfél évig.

Aztán eljut Pécsre - és meglepődik. Egyáltalán kedvesek a TO-n. Bármilyen nyűgje van, kb. fél órán belül válaszolnak, írásban (emberünk utál szerepelni. Utál telefonálni. Utál személyesen érdeklődni. Levelezni viszont imád. A tanulmányisok is, egyelőre.). Az órák érdekesek, az oktatók sokkal inkább kedélyesen csevegve, sztorizva adják elő a Gt-t, és nem csak darabra vezetik a katalógust. A helyiek normálisak, a téma - ugye - imádott, minden együtt van tehát ahhoz, hogy kellően beleszeressek az egyetembe és a városba - kb. úgy, mint gólyakoromban. Nem, annál is jobban. Innentől kezdve pedig lehet hófúvás, kérheti a Közút, hogy "Baranyában senki se induljon útnak", mentem. Csak ne lenne annyira messze.

Azt hiszem, életem első féléve zárult januárban, amikor egyetlen órát sem lógtam el (aki ismer, tudja, ez mekkora szó) - vagy megvénültem, vagy ki tudja.

Punnany Massif - Pécs Aktuál X

Néhány évvel ezelőtt óriási hype kísérte a webkettőt; aki élt és mozgott, blogolt, vagy épp közösségi oldalakon osztott meg mindent - a hivatásosok oldalakat írtak tele azzal, hogy el fog tűnni az újságírás, és a magán- vagy szakmai blogok és honlapok egy idő után átveszik az uralmat. Nos, nagyon úgy tűnik nekem, a netes tartalomfogyasztónak, hogy a láz kezd lecsengeni.

Egyre kevesebb aktív blogot ismerek, olyat meg végképp, amit érdemes lenne felkeresni rendszeresen: politikai, közéleti oldalt jelenleg nem is tudok mondani. Vagy professzionizálódtak, és valamelyik szerkesztőségben dolgoznak a szerzők, vagy abbahagyták, és új hobbi után néztek. Nem jobb a helyzet a hobbiblogokkal sem - Mautner Zsófi (Chili&Vanilia) intézményesedett, szakácskönyvet írt, a korábban Index-közeli  Malackarajt leigazolta az Origo; a Blog.hu egyik leglátogatottabb blogja (lemil) szétvált, és a húzónév saját domain alatt blogszervert épített (blogrepublik). Ezzel párhuzamosan a  bloggerek között is volt bizonyos átrendeződés: nem ugyanazon írnak, akik korábban, nem ott, és nem azt. 

Közben az okostojások arról beszéltek, hogy mikroblogok fogják megmenteni a web 2.0-át: csak elfelejtették, hogy vajmi kevesen fognak twitterezni - igaz, közben az okostelefonok elterjedésével ez a szám megnőtt, azért egy bizonyos életkoron túl nem nagyon oszt meg senki semmit egy sms-nyi helyen. A tumblr itthon mindig a vájtfülűek, a meg nem értett hipszterek és médiamunkások játszótere volt és maradt - a kinja pedig valószínűleg ugyanez lesz, pepitában.

A tartalomgyártás egy ideje a facebookra tolódott - ez persze nem egy örömteli jelenség. Egyrészt csak az ismerőseim áltat gyártott, vagy az általuk legalább megosztott bejegyzéseket láthatom, tehát jóval nehezebb felfedezni valamit; másrészt pedig ezek bejegyzések java része egyszerű szemét. A 26. kóbor kutya, a 40. müllerpéter "idézet"; vagy a milliomodik, újra és újra megosztott, legalább tíz éves hoax ugyanis minden, csak nem tartalom. A tartalom ugyanis számomra valami újdonságot és értéket is jelent: lehet az komolytalan, vagy vicces, de a viccblogok trollface-i nem jelentenek semmi újdonságot, mint ahogy nem jelentenek semmi újdonságot az agresszívan nyomuló vicces facebook oldalak sem.  

Kesh - Valaki más lett

Tavaly egyszerűen rajongtam a Bossért, mint az év legjobb friss sorozatáért - és bár az elmúlt két évben sokkal kevesebb sorozatot nézek, mint fénykoromban, sőt, gyakorlatilag a Californication mellett csak ez maradt meg a rendszeres tévézésből.

Hogy mennyire elment mellettem a világ, azt jól jelzi, hogy még a Dexter aktuális évadzáróját is csak jókora késéssel láttam, és az elmúlt időszakban egyetlen történetért rajongtam igazán a Boss mellett - az pedig az idejekorán (8 rész után) kaszát kapott Luck volt.

A Boss az utóbbi évek egyik legjobb története volt: igazi királydráma, ami egyszerre volt politikai dráma, egy városvezető története, átszőve korrupcióval, haveri mutyizással, érdekcsoportokkal és kommunikációval - és egy esendő ember története, aki harcol a betegséggel, az öregedéssel, az elmagányosodással, azzal, hogy napról-napra egyre inkább csúszik ki a lába alól a talaj. 

Az évad sokkal lassabban indult be, mint az előző, akkor valahogy sokkal jobban pörgött a történet, de a lassú indítás után több csavar volt a történetben, mint azt valaha is reméltem. A családi zűrökből, és az eltökélten az igazságot hajszoló médiamunkásokból ugyan jóval több volt ebben az évadban, mint az  jó lett volna, de ezzel együtt is nagyon vártam az újabb részeket, és vártam, hogy bonyolódnak tovább az egyre kapkodóbb polgármester zűrös ügyei.

Aztán egyszerre kiderült, hogy a sorozatot vetítő kis tévéadó, a Starz a második évad végén befejezi - még kapott az évad egy fura lezárást, és egy adag bölcselkedést, mintha Etust látnánk a Szomszédok végén, majd kész, vége. Nagyon úgy néz ki, hogy ami megtetszik, az mindig túlzottan "rétegigényt elégít ki", vagyis nem nézi a kutya sem. 

Nem gyüssz ki a szőlőbe? - kérdezte nagyapám örökös rövidujjú ingében, a konyhaajtóban állva. Hogyne mentem volna, hat éves voltam (vagy hét-nyolc? Ki emlékszik már erre.), és úton voltunk a szőlőbe. Hogy éppen melyikbe, az mindegy is volt, hiszen egy kivételével egyformák voltak: kordonokra futtatott, magas művelésű tőkék, amik egy gyerek számára idegenül és nyomasztóan hatnak, hiszen nem lát ki a parcelláról; puha homok és meleg mindenütt. Mit érdekelt ez engem, mentem.

A birtok előkerült már a blogon pár évvel ezelőtt is, azóta a szőlő köszöni szépen, megvan, él és virul, és szépen működik – csak az a baj, hogy a pince, azzal nem úgy haladtam, ahogyan régen szerettem volna. Régen ugyanis az volt a terv, hogy lassacskán javuló minőségű, és egyre nagyobb mennyiségű borom is lesz, hiszen úgy lenne az igazi, és hiszen minden felszerelés rendelkezésre állna. Igen ám, de két dolog derült ki: minden eszközt ennél jóval nagyobb mennyiségre méreteztek, tehát az éves termés akkora részét kellene kockáztatni, ami már veszélyeztetné a következő év művelési költségeit (tehát csak normális előkészületek után lehet kísérletezni), másrészt pedig elképesztő papírhalmokkal jár minden, ha csak beteszed a lábad a szőlőbe. Persze, értem én, hogy miért kell szőlőkataszter, MEPAR, HEGYIR, hogy miért jártam egy fél délelőtt a hivatalokat, hogy miért vannak az átlagnál is bonyolultabb jogszabályok – az viszont biztos, hogy azt szeretnénk, hogy a vidéken élők önfoglalkoztatóak legyenek, akkor talán lazítani kellene a foglalkoztatás bizonyos feltételein, mert elképzelésem sincs, hogy mennyire lehet képben valaki, aki esetleg munkanélküliként – esetleg egy érettségivel, pályakezdőként – tervezi, hogy elkezd küszködni egy nadrágszíjparcellán, pedig fontos lenne, hogy olyan is gazdálkodjon, aki csak megörökölt egy kis darab földet, de azzal ki tudná egészíteni a jövedelmét, vagy esetleg önfenntartóan, közmunkaprogram és hasonló állami mankók nélkül megtanulná, hogy mit jelent a munka, a vállalkozás, az, hogy értéket teremt, méghozzá kézzelfoghatóan azzal, ha felkel a fotelból.

Az pedig fontos lenne, mindenkinek.

Fontos lenne annak, aki vidéken termelni akar bármit, amit esetleg helyben el is adna, de nincs fizetőképes kereslet, fontos lenne annak is, aki a saját maga élne egy kicsit jobban a saját munkájából - és fontos lenne az államnak is, hogy spórolni tudjon:

Egyelőre azonban nem olyan fontos.Senkinek sem.

Budapest Nufolk Revulotion - Indul az élet

Van egy remek osztrák pincészet, amely tulajdonosai valamikor a kilencvenes években, annak is az egyik olyan évében, amikor épp a fejlődés lehetősége látszott Magyarországon (nevezetesen az, hogy van hová fejlődni), és nem a fejlettség; szóval 1997-ben területet vettek a Fertő-tó túlpartján, a végeláthatatlan nádrengeteg túloldalán. Balfon.

Weningerék persze szépen lassan beilleszkedtek, és termelni kezdtek, méghozzá precíz, és bizonyos fokig fura módon: sok élőmunkával és kevés vegyszerrel, lassú érleléssel kezdték csodás boraikat készíteni. Vörösbort inni azonban örök harc; harc a savanyúsággal, a 2006-os kékfrankosuk kicsit – nekem – talán túlzottan testes volt, „olyan, mint az anyatej", annak minden simaságával, és minden erejével, de talán túl sok erővel, és túl harsány szárazsággal.

A harmadik korty már pont olyan volt, mint nagyapám kékfrankosa – azt hiszem, mégis szeretem.

Volt egyszer egy nagyszabású Bormagazin – talán csak egy hibája volt: egyszer jelent meg egy évben, ősszel, lévén tematikus különszám.

Bor Plusz 2012 volt a címe, és a HVG brandje alatt jelent meg, sőt, nem csak a logót és a HVG Gasztro márkanevet használta, hanem a Gasztro újságírói szerkesztették, és tele volt érdekes írásokkal, amelyeket nem csak az ősmodoros dekantálók és nyafogó tannintudósok élveztek, hanem bárki, akit a borok (és borászok) világ másképp is érdekel, mintsem, hogy ki az idei év villányi divatborásza.

Még a nagy borteszt (Rozék és sillerek, 128-135. old.) is emberközeli és olvasóbarát lett, amivel talán azon kívül, hogy a tesztelt borok közül kimaradt a Schieber Rozé, másba nem sikerült belekötnöm. Ezen kívül az EU-elnökség borlapjától egészen a borászok autóiről szóló körképig mindent belezsúfoltak, ami a borral kapcsolatos lehet – tehet olvasmányos volt és profi, de ezzel együtt szerethető.

Egy év múlva megjelent egy nagyszabásúnak szánt bormagazin – egy év után jelent meg újra, tehát igazán vártam. Bor&Pálinka Plusz 2013 a címe, de mint oly' sok minden, ez kissé megváltozott Nem baj, hogy kiegészült a lap a pálinkákkal is, hiszen fontos, hogy a pálinka is megtalálja a maga közönségét, és aki kedveli, olvashasson róla. Nem, a baj az, hogy az idei számból a kesergés árad, a savanyúság lengi be az egész lapot, és bár „a borbarát élete permanens harc a savanyúsággal", mégis, folyamatosan, hosszú oldalakon keresztül siránkozik a szerkesztőség, hogy az otthoni pálinkafőzés engedélyezésén, hol pedig a hazai pincészetek nehéz helyzetén. Ami pedig a legrosszabb, hogy gyakorlatilag minden oldalra jut egy permanens „kunságozás", valami elmésség arról, hogy Bács-Kiskunban csak borhamisítók élnek. E mellett persze elmaradhatatlan riport a Tokaj Kereskedőházról, és borteszt. A lapban két hézagpótló téma akad ugyan, de az egyik eléggé a vájtfülűeknek szól, legalábbis azt hiszem, a decens, középkorú családapát, aki épp berendeli a Bortársaságnál az aktuális Nyakast, nem igazán köti le mikroklíma-követésre alkalmas szenzorok telepítése (én mondjuk szívesen látnék ilyet a birtokon, mit ne mondjak), a másik pedig igazi bulvár: a borról (és borral) szóló pop- és rockdalok világa érdekes, és végre egy ilyen lapba illő téma. Szívesen olvastam volna többet egy 3 oldalas cikknél az olasz borimportról, vagy a dűlőosztályozásról, de ebbe a számba ennyi fért.

Kár érte, de összességében meg kell venni jövőre is. Gyerekek, bort inni vidám dolog. Legyen az írni is róla, és persze olvasni is.

Este, nappali, fotel, rozé, könyv.

Páratlan kincset találtam – könyvtári selejtezéskor kezembe került egy igazi könyvritkaság: Dr. Mátéffy József és Dr. Bede Béla „A cégbejegyzési eljárás és bírói gyakorlata" című könyve, 1947-ből.

A könyv értékét nem a ritkasága adja, hanem egyrészt nekem, a beszűkült szakbarbárnak igazi csemege, másrészt tanúja annak, hogy a háború után milyen sebesen magához tért a magyar gazdaság; hiszen cégbejegyzésre általában akkor van szükség, ha van mivel kereskedni, van kinek eladni, és van miből termelni és fogyasztani is. Például meglepő a Budapesti Ítélőtábla P. VI. 5126/1946/133. számú döntése, amely szerint „a részvénytársaság 1945. évi április hó 14. napján (!) rendkívüli közgyűlést tartott (!!!), amelyen igazgatósági tagokat mozdított el, újabb igazgatósági tagokat választott, és az alapszabályokat módosította. (...) A budapesti törvényszék, mint cégbíróság a bemutatott közgyűlési iratokat az 1945. évi május hó 2. napján hozott 128. sorszámú végzésével (...) a kért bejegyzéseket elrendelte. A szóban forgó végzést a cég jogi képviselője 1945. évi május hó 15. napján vette át." Tehát nem elég, hogy csak két hónapja ért véget a főváros ostroma, és kevesebb, mint egy hónapja még dörögtek a fegyverek Vas megyében, de az Rt. tagjai már közgyűléseztek, sőt, a cégbíróság hamarosan be is jegyezte a változásokat a cégjegyzékbe. Fájdalom, hogy ma sem lenne kirívóan hosszú a korabeli cégbíróság ügyintézési határideje, sőt.

Érdekes, hogy mindaz, amit 1987-től összeírtak a cégjogászok, amiből a disszertációk és szakcikkek születtek, illetve a talán legtöbbet változtatott magyar jogterület kitalálóinak műve; tulajdonképpen már a negyvenes években is készen volt: nem csak a használatos fogalmak egyeztek meg csaknem teljesen a ma használatos cégjogi formulákkal – de a kérdések sem változtak, például a cégnévről, a soronkívüliségről, a cégjegyzésről módjáról, vagy a cég törléséről... stb. nagyon úgy tűnik, hogy mindazt leírták ekkora a tudorok, amit pár évtizeddel később megismételtek utódaik. Nagyon sok olyan részletszabályt fedeztem fel, aminek még a mai, Gt-beli megfogalmazása is azonos a korabeli joganyaggal (pl. pótbefizetés), és az idézett döntvények is lehetnének a maiak, persze átszámozás, és a cégnevek megváltoztatása után.

Persze maga a könyv, mint bibliofil ritkaság nem túl érdekes – igazi olcsó, papírkötésű szakkönyv, amin látszik, hogy forgatták, és nem az iroda dísze lehetett. Nem is annak szánták, kiadó („Tébe Kiadóvállalata") még a kiadás évét sem tüntette fel, az csak a szerzők előszavából derül ki, sőt, az árán, és a kiadó nevén kívül semmilyen kötelező, könyveken feltüntetett adat sincs a köteten, sem felelős kiadó, sem példányszám. Nekem, a témába kellően belehülyültnek érdekes – kár, hogy pár év múlva az a világ, amelyben született, eltűnt, sokáig úgy tűnt, örökre.