Végre itt van! Üdv néktek, ó langyos napsugarak, üdv néked, ó böjti szellő!

Imádom, hogy nem fagy le végre az orrom reggelente, szerelmes vagyok abba a mozdulatba, ahogyan végre felcsaphatom a napszemüveget, abba a látványba, amivel nap mint nap szembesülök munkába menet.

Imádom azt reggeli fénysugarat, amivel találkozom akkor, amikor kinyitom a szemem. Újra tetszik az ébredő város illata - a ködös, szürke téli massza eltűnt, és elfeledett fények tenyésznek újra alkonyatkor. 

Azt hiszem, a tavasz első néhány napjának hivatalosan is munkaszüneti napnak kellene lennie - viszont kötelezően kinn kellene hédereznie mindenkinek napos délutánokon a tereken (na jó, a galambok a Blahán és a zsebesek hazamehetnek); mondjuk kár lenne az elveszett sikerélményekért, mert most még a munka is jobban halad. 

Aztán a Kétfarkú Kutya Párt rendeletet hozhatna arra is, hogy a munkában megfáradt könyökvédősök délutánonként mindenféle vendéglátóhelyek teraszain elmélkedhessenek a magyar igazságszolgáltatás rendszerének legújabb reformján.

Szombaton este mulatni menni különleges kegyelmi állapot. Már-már szürreálisan magas foka az abszurd élethelyzeteknek, sőt kész szociológiai tanulmány.

Történt egyszer, hogy kedvenc hősünk egy kora tavaszi este  (szokás szerint) felkerekedett, hogy hőn szeretett megyei jogú városának egyik legdivatosabb szórakozóhelyén töltse a hajnalig tartó órákat mindenféle szociális cselekménnyel (lásd még: "viernes cultural"). Mindig is tudtam, hogy "divatos" meg "menő" bulihelyekre menni - nos, legalábbis tanulságos dolog. Hiszen annyi csodálatos lénnyel találkozhat a rutintalan rosszéletű!

Ott van az aranyérmes (amúgy hasonlít az "Arcok a Gödörnél" című poszt hardcore gimnazistájára), aki ilyenkor kizárólag csapatban tud közlekedni. Kizárólag. Egyedül el sem indul sehová, sem a tánctérre, sem a pulthoz, sem pedig könnyíteni magán. Egy este legalább huszonöt emberhez megy oda, általában két percet sem beszél vele, csak megveregeti a vállát, hogy lássák, ő is itt van. Mindig elmegy számot kérni a dj-hez, aki azonban sosem teljesíti a kérését, ezért ő gyakran hőbörög.  Éjfélkor szerencsére lelép.

Aztán ott van ezüstérmesünk, az élet igazi császára. Általában huszas évei legvégén jár, vagy menő harmincas, viszont mindenképpen komoly, markáns arcú úr. Jellemzően a pultnál könyököl egész este a hasonszőrű haverjaival, és természetesen sosem enged oda mást is rendelni. Nyilvánvalóan hajt a szőke, tetovált pultoslányra, ebből nem is csinál titkot (a lány sem abból, hogy neki is bejön az arc) - igaz, imázsát növeli az alig használt ötös BMW, amellyel a diszkón kívüli világban közlekedik. A pultnál legszívesebben kisüveges Heinekent szürcsöl, netán Bacardit, illetve minden második körben egy redbullt. Mindig hajnalig marad, hiszen záráskor ő viszi haza a már említett Timit/Andit/Szilvit. Hogy legközelebb könnyebben megismerd: tudod, ő az az arc, akit ha megkérdezed, hogy mivel foglalkozik, akkor az a válasza, hogy "ezzel is - azzal is, érted, apám."

Legalább ennyire kedves kicsiny szívemnek ennek közeli vérrokona, a menő yuppie. Mindig harmincas, menő órával, szemüveggel, márkás ingben. Sosem egyedül jön, mindig legalább három társa kíséri, akik vagy hímnemű kollégái, vagy pedig az udvartartásához tartozó hölgyek. Annyiban nagyban hasonlít az élet igazi császárára, hogy ő is sokat áll a haverjaival egy helyben, ilyenkor baromi komoly pofával méregetik az idegeneket, illetve harsányan újabb koktélt rendelnek, abból, ami éppen divatos. Mindenféleképpen legyen mediterrán, és mutassa, hogy ő, csak ő tudja itt, hogy mi a finom, mi a menő. Ritkán él békében a biztonságiakkal, tenyérbemászó modorával igazi csemege egy-egy izgágább szekuritát számára.

No és persze ott vannak a hölgyek, akik tényleg feledhetelenné tesznek minden egyes partit mindenkinek. Hiszen a független férfi agyában csak ott motoszkál a gondolat, hogy ma este megismerkedik álmai hercegnőjével, akinek gyöngyöző kacaja még a basszust is elnyomva ott fog visszhangzani kicsiny lelkében egész éjjel.

Történt egyszer, hogy Brúnó barátunk - tekintve, hogy aznap este ő volt a pilóta - épp  kóláját szürcsölgetve tárgyalt a pultnál a cimboráival mindenféle fontos dologról, amikor felkeltette egy környéken álldogáló, amúgy lefegyverzően csinos démon figyelmét. Úgy döntött hát hősünk, hogy megismerkedik a leányzóval - amikor rövid beszélgetés után két fontos dolgot kérdezett a kisasszony: miért nem iszik mást, és mivel foglalkozik?

Brúnó persze bevallotta az igazat, hogy vezet, és hogy főállásban bizony ő az akták királya. Erre a tündér persze ujjongásban tört ki (Tööökjóó! Hééé, fogtam egy jogászt!), és tudomást sem vett többé másról egész este. Brúnó pedig rájött egy csomó fontos dologra: ők nem bulizni járnak csapattal, hanem persze partyzni, nem fogyasztanak mást, csak vodkanarit, béliszt, és természetesen úriember megdicséri az ő műkörmüket. Az igazi diszkókirálylány csacsog. Mindenről. David Guetta munkásságáról, a felsőjéről, a koktélokról, hősünk által sosem látott arcokról.

De ő legalább aranyos.

Aki kicsit is érdeklődik a régi autók iránt, és figyeli a magyar internet néha kissé belterjes világát, az - feltéve persze, hogy nem búra alatt él - bizonyára hallott Csikós Zsolt és társai nagy kalandjáról.

Bevallom, oldtimer Mercedes-ügyben kissé elfogult vagyok, egyszerűen lenyűgöz a régi Mercikből áradó elegancia és technikai kifinomultság, emellett lenyűgöző a kis magyar csapat teljesítménye is.

Adva van egy 48 éves jármű fenn, a messzi Észak-Svédországban, amit el kell hozni, hogy kedélyes havas világából idekerüljön a vadregényes és festői Észak-Balkánra Kelet-Európába. A feladat nagy: nincs túl sok idő, tehát sietve kell megszervezni a nagy utat, szerezni kell pénzt a vételárra, autót az útra, egyberántani a csapatot, és elindulni az ismeretlenbe. Ez most nem csak olyan, mint a '90-es évek elejének "kiugrunk Münkenbe" -típusú magyar autónepperek kalandjai, mikor az ehhez képest sétagaloppot hazánk dicső fiai lenyomták két nap alatt, alvás nélkül, egy szál bermudagatyában/overállban (természetesen papucsban, az elmaradhatatlan aranylánccal a nyakukban). Nem, ez most kissé más.

Nem, messze is van, tél is van, és a jármű üzembiztossága is kérdéses, hogy sikerül-e eljutnia hazáig, hiszen egy majdnem ötven éves jármű (még ha a csillag villog is az orrán) nem gyerek, arra oda kell figyelni.

A netező közösség pedig napokon keresztül lélegzetvisszafojtva figyelte a derék magyarok kalandjait, köszönhetően a Belsőségen megjelenő tudósításoknak, lett Facebook-közösség, a végén pedig még megérjük, hogy Dezsős (így hívják a soknevű járművet, amúgy volt már Teve, Ponty, Teveponty is.) póló, könyv is.  Az első poszt után még adakozó kedvű szponzorok is megjelentek, sőt néhányan gyűjtést is akartak szervezni az autóra.

Szeretem azokat az embereket, akik mernek nagyot álmodni, és még jobban szeretem azokat, akik meg is akarják valósítani az álmaikat. Ma amúgy is nagy szükségünk van kissé népmesei boldog történetekre. A Dezsősztori ilyen, volt itt boldogság, szomorúság, volt egy kis baleset, történt csoda, mégis, történet szép véget ért, mindenki hazaért épségben, Dezső pedig  kedvenc újságíróm kedvenc szerelőjénél készülget, és várja az idényt.

Dezső nagyon hasznos kis tárgya lett a magyar internetnek. Azonkívül, hogy csodaszép, sok hasznot hajt(ott) nekünk, az olvasóknak is. Talán egy kicsit mindannyian ott szorongtunk a hideg svéd télben, és példaértékű a most megnyilvánult összefogás is. Néhány kommentben károgó félhülyén kívül nem voltak irígy hangok, senki sem kezdett rosszízű fejtegetésekbe, hogy "vajon miből van a gép", "vajon kinek a kije" a hős. Nagyon nagy szükségünk van ilyen boldog mesékre. Igazi közérzetjavító.

Aztán ott van dolog technikai része. Nem vagyok műszaki szakember, sem autós guru, de ilyen csodákra igenis szükségünk van. Az egyik, általam legkedveltebb külföldre szakadt hazánkfia, Barényi Béla sok-sok szállal kötődik Dezsőhöz, a "pontomercihez". Ez volt az első biztonságosnak tervezett Mercedes, és a magyar származású mérnök első sorozatgyártásban megjelent ötlete, az oldalütközés ellen fokozott védelmet nyújtó padlólemez is itt jelent meg, azonkívül ez volt az első önhordó karosszériás Mercedes.

Dezső tehát technikatörténeti emlék is, ezeket pedig nagyon meg kell, hogy becsüljük. Reméljük, gyakran látjuk közlekedni az öreg tevét, és sokat olvashatunk is róla - hiszen birtoklását kevesen tehetjük meg. Nem, nem csak az ára miatt (ami - legalábbis Dezsőé - annyira nem is vészes); nem, azért, mert belőlünk hiányzik ez a fajta Szent Őrület.

 A képek forrása: Totalcar.hu / Belsőség.

- Avagy újabb hadijelentések a munka frontjáról

Brúnó, az isten kegyelméből császár és király jogászkezdemény kissé nyűgös tekintettel olvasgatta az előtte fekvő papírt, és gondolatban egy piros tollal húzogatta alá az ügyfél beadványában szereplő helyesírási hibákat. Szegény ügyfelek (jogi képviselőikkel egyetemben) nem is sejtik, hogy mennyi múlhat egy "igazolási kérelem" fordulatain, főleg, ha egy harcosunk számára gyanús kft. kérincsél elvtelenül. Néha sok-sok minden, főképp akkor, ha a világ leglégbőlkapottabb indokait tudják felhozni mentségükre. Hősünk lelki szemei előtt már meg is jelent a világ talán legkegyetlenebb félmondata, amit csak el tud képzelni végzésben: "...érdemi vizsgálat nélkül elutasítja."

Egy mély, boldog sóhajjal neki is állt megfogalmazni a végzést e fontos jogi kérdésben, és maga lepődött meg a legjobban, amikor rádöbbent, hogy tulajdonképpen mennyire szeret is ezen a különleges nyelven írni. Hogyne szeretné, amikor olyan szavakat használhat, mint: "vétív", "külzet", "felzet", "felterjeszt" vagy épp "beadványt terjesztett elő". Nem gyönyörű kifejezések?

Hősünk már-már bizonyítottnak látta azt a teóriáját, hogy az élet igazi császára tulajdonképpen - minden ellenkező híresztelés dacára - mégis a szépreményű ifjonti paragrafushuszár, amikor ráfagyott arcára a megszokott bocsánatkérő vigyor. Hiába lett az iromány tulajdonképpen az évszázad jogi fejtegetése, a jogkérdés csekély négy oldalban való megoldása, ha rátalált a bölcsek kövére, arra a mondatra, amely olyan súlyú, mint Douglas Adams könyvében a "42" (e szám a válasz az "Élet, a Világmindenség, Meg Minden nagy kérdésére):

N.törvény X.§ (4) bek.: "...iránti kérelmet csak természetes személy vagy jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaság (a fél vagy az eljárásban részt vevő egyéb érdekelt) terjeszthet elő."

Ennyit a csodálatos jogászi műremekről. Nem kell a négy oldal, nem kell az indokolás. Illetve kell, de nem úgy. Feleslegesen pepecselt.

Tulajdonképpen logikus - gondolta hősünk - Jogi személyiség nem terjeszt(het) elő ilyen kérelmet. Ha megteszi, elutasításra kerül. Ha a jogi személy bemegy a becsületsüllyesztőbe és rendel egy kávét, átnéznek rajta, ha hőzöng, a csapos felkéri a távozásra. Nyilvánvalóan ugyanezen okból nem kezel a jogi személy kávéautomatát sem.
Pompás.

Kedvenc helyszínünkön, a PPKE környékén kujtorgunk újra éhesen. Ma a nagy idők tanúja, a „Bródy” lesz áldozatunk.

A Bródy Sándor utca – Horánszky utca sarkán évtizedek óta uralja az utcaképet a kellemesen jellegtelen ablaksor és porta, a tudatlan egyetemista először hajlamos is elmenni előtte anélkül, hogy felkapná fejét. Pedig ha tudná, hogy igazi mérföldkő ez a hely a pázmányos szórakozás történetében (bizony, a nótaestek), akkor talán tenne egy próbát.

Brúnó sosem volt tárgyelhagyós lény, azonban volt életének egy neuralgikus pontja: az esernyő. Bizony, az a fekete, összecsukható dolog, ami két dologra alkalmas elsősorban:

1. Ne ázzon meg a hajad, miközben az úttesten haladó autók úgyis összefröcskölnek a kereik alól kicsapódó gusztustalan fekete takonnyal;

2. Illetve ahogyan nem esik már annyira, azonnal le tudd tenni bárhová, ahol aztán nemes egyszerűséggel otthagyhatod.

Nos, barátunk legendás ernyőelhagyó volt. Pontosan ezért nem látták túl gyakran ernyővel mászkálni, feltéve persze, hogy nem monszun tört kedvenc metropoliszunkra: félt, hogy az új ernyőjét (ugye gyakorta lett új ernyője) elhagyja, ezért inkább el sem hozta magával; vagy netán épp ott felejtette valamilyen lehetetlen helyen, legyen az erkélykorlát, iroda vagy kávéházi asztal.

Egy dologban viszont következetes volt hősünk: nem rohangált össze-vissza, amikor rádöbbent, hogy újra ernyőtlen lett: erre ugyanis mindig csak otthon jött rá, amikor már úgyis felesleges. Történt azonban valami, amitől megváltozott.

Szürkés télvégi nap volt, amikor Brúnó és egyik állandó jellegű tettestársa kijött az egyetemről, ahol egy "igen érdekfeszítő foglalkozáson" vettek részt, amikor barátunk bedobta:
- Te, nem kísérsz el boltba, addig kitaláljuk, mi legyen a világgal."
A cimbora persze könnyen ráállt, "minden mindegy, csak innen minél messzebb" alapon. A boltig vezető útjukon hősünk szomórúan meredt maga elé, olyan érzése volt, mint aki elveszett valamit, valamit, ami talán még nem is hiányzik, de már kezd kellemetlenné válni a testetlen hiányérzet.

A pénztárnál B. rádöbbent, mi is volt az.
- "Te, nem emlékszel, volt nekem ernyőm, mikor kijöttem a teremből?" "Mit tudom én, tán örzője vagyok a te ernyődnek? Passz."
- "Úristen" - mi lesz most velem? Új ernyőm volt, anyám vette a hétvégén, mert az előzőt elhagytam. Kitagad, ha meglát ernyő nélkül. Nem is kell többé hazamennem, jobb, ha ma este már máshol is alszom, kész, ennyi volt."
-"Menjünk vissza a terembe, hátha otthagytam." "Hülye vagy, ott óra van." "Leszarom, kell az ernyőm, nem érted? Még valaki hazaviszi, vagy leadja a takarítónőnek, és az viszi haza. Keresztet is vethetek rá."

Ahogyan fejüket a búnak eresztve mentek ott a borult ég alatt, és reménytelenül pislogtak egymásra, közelebb értek a Minden Egyetemek Legfontosabbikának épületéhez, ami előtt  ott volt A korlát. A korláton pedgi egy csinos fekete esernyő. Nagyjából pont ott, ahol kedvencünk majd' másfél órával korábban műanyagpohárból szürcsölte a vacak automatáskávét.

Budapest, 2010. Csodák pedig vannak.     

"Ha én főnök lennék
- ...kérnék kávét...
- ...lenne pénzem, paripám, fegyverem,
- ...nyakkendőm lenne és magam kötném"
(Esterházy Péter: Termelési-regény, V. fejezet)

Brúnó lelkesen kocogott a hidegben a munkahelye felé. Vidám volt, annak ellenére, hogy a világ második legutáltabb hónapja (február, az első a november) volt, és nem egészen negyed nyolcat mutatott az óra. Kissé talán fázott, no nem nagyon, épp csak annyira, hogy csendesen könnyezett a széltől, ettől eltekintve azonban lelkesebb volt, mint az ötvenes évek  termelési regényeinek hősei.

Nem, továbbra sem volt sztahanovista, lelkében egyszerűen csak öröm volt és boldogság, meg eszeveszett munkakedv. Sosem volt még ilyen, talán akkor volt utoljára ennyire lelkes, amikor anno az első hetét töltötte diákmunkásként - ez most azonban más volt. Hogy mennyire, az már abból is látszott, ahogyan megközelítette munkahelyét: az utolsó saroktól peckesen, fejét felszegve, és bizakodó, egyszersmind tenyérbemászóan fontoskodó pofákat vágva haladt az épület felé, nyakában elmaradhatatlan hercig sáljával.

Pedig Brúnó azelőtt híresen lusta volt - az a fajta ember, aki azért érdeklődik olyan feltűnően a határidőkről, hogy pontosan ki tudja számítani az időbeosztását, azonban nem azért, hogy minél hamarabb hozzáfoghasson; hanem hogy tudja, mennyi időt tölthet semmittevéssel, sóhajtozással, égrebámulással. Most nem. Időben megjelent reggelente, és mire a többiek befutottak, addigra már túl volt a reggeli szocializáción: meg is szokta a munkanapot. (Ugye a fenti idézet folytatásában van olyan sor is, hogy: "Ha én főnök lennék; időkutyákat tartanék véres húson; és a későn jövők békaügetésben ugrálnának a folyosón." Ezt azért szerette volna hősünk elkerülni. Mindig utált békaügetni. Ja igen, elkésni is.)

Hősünk tehát igyekezett hasznossá tenni magát: ő volt itt a legkisebb. A hajósinas. Persze idővel a hajósinasok is nagy kapitányok lesznek, és maga Nelson admirális sem mindig flottaparancsnokként kezdte - Brúnóban azonban óriási volt a tettrekészség. Szüksége is volt rá.

Szüksége is volt rá, mert rá kellett, hogy ébredjen: a tudás fellegvárában hallottak bizonyára igen hasznosak, de egy tapasztalt adminisztrátor ezerszer gyorsabban és pontosabban képes elvégezni a feladatok java részét, ráadásul jogi egyetemen sok-sok elengedhetetlen dolgot oktatnak, ügykezelési szabályokat azonban bizony nem. Adminisztrálni is tudni kell.

Brúnót pedig lenyűgözte a gépezet: az a folyamat, ahogyan néhány papír tömbbé dagad, üggyé lesz, és életének pontos dokumentálhatóságáért számot kap: Cgt.03-09/XXX-YYY. Innentől jöhetnek a bölcsek, és innentől válik jogi problémává az ügyfél egzisztenciális siráma.

Mert sirámok azok vannak bőven. Egyes ügyfelek azt hiszik, hogy büntetlenül lehet mindenféle beadványokban ízeseket stand-upolni, csak itt ezért sajnos nem jár a humorfesztivál nagydíja. Pedig valamit osztani kellene, amikor szegény hősünk ilyenekkel találkozik, hogy "nem is tudtam róla, hogy tulajdonosa vagyok a cégnek." És ezt komolyan is gondolják.

Ám az ezernevű hős kedvét ezek sem tudták elvenni. Semmi sem.

Azt hiszem, most fog megkövezni mindenki - kitagad a családom, elküld a főnököm, az utcán undorodva fognak elfordulni tőlem a járókelők, nem fognak kiszolgálni még a leglepukkantabb késdobálókban sem, sőt még a buszok is le fognak fröcskölni olvadó latyakkal. Mostantól készülhetek a törvényen kívüli életre.

Unom az Aranycsapatot. Unom a 6:3-at, unom a nyálas visszaemlékezeséket, unom az állandó ködös nosztalgiázást. Elegem van. Előrebocsátom, nem értek a focihoz, sosem kísértem figyelemmel, csak néhány meccset néztem meg, azt is csak társasági időtöltésként (lásd még: kocsmasportok). Most mégis kénytelen vagyok kicsit bántani a nagy magyar néplelket.

Minden héten van valamelyik magyar tévén riport a még élő Aranycsapat-tagok valamelyikével, és gyakorlatilag legalább kéthetente kapnak (vagy épp átadnak) valamilyen ismert sportszakmai díjat. Tudom, minden rendes ország ünnepeli kiemelkedő sportolóit, rendszeresen szerepelnek is a médiában. Nekünk csak ez az egy nyamvadt fociválogatottunk van, azóta ugyanis a nemzetközi fociban maradandó nyomot nem nagyon hagytunk: nincs kiemelkedő magyar játékos vagy edző, de mégcsak menő pályamunkás sem - tehát kénytelenek vagyunk azzal büszkélkedni, amink van. Ez pedig nem sok.

Adva van néhány - amúgy szimpatikus - nyugdíjas bácsi, akik valóra váltották minden tinédzser álmát: sztárok lettek. Futballsztárok. Egy ország imádta (imádja?) őket, ez pedig páratlan érzés. Bizonyára fokozottan igaz volt ez az ötvenes évek elejének-közepének gusztustalan közállapotai közepette; az áporodott kelkáposztaszagban, a gyűrött svájcisapkás káderek és bunkó pártmunkások világában. Szerintem is hősök, ez egyértelmű, valóban páratlan tettet vittek véghez.

De azóta eltelt ötven év, lassan már több is. Igazán szép lenne, ha valami mást is le tudnánk tenni az asztalra, mint azt, hogy több, mint fél évszázada volt egy hó válogatottunk, ami végigverte a fél világot. Igazán remek lenne, ha későbbi neves sportolóinkra is emlékeznénk néhanapján, netán e figyelem törtrészét fordítanánk az utánpótlásra, hogy majd az unokáink is ugyanolyan büszkék lehessenek, mint a mostani közvélemény a semmiből jött srácokra.

Ugye ez csak valami vicc?

Vannak dolgok, amiket itthon imádni illik - azokat pedig korlátlanul illik imádni. Mi magyarok nem vagyunk egy mértéktartó nép: ritkán teszünk valamit, de akkor vonzódunk a radikális megoldásokhoz: Európa legszebb és legnagyobb parlamentje mellett felépítettük Európa legnagyobb focistahype-ját is. Megjelenik millió riportkötet, elnevezünk stadiont, akadémiát a hősökről, forgatunk rengeteg filmet életükben és posztumusz - aztán a valamikori focista lassan celebesedik. Hozzászól politikához, gazdasághoz, társadalomhoz, ha kis szerencsénk van, még a focihoz is; sokan egzisztenciát alapoznak rá (interjúvolják, könyvet írnak, filmet forgatnak róla... stb).  Vagy - mint a fenti kép is mutatja - nótázik. Ennél kevés kínosabb dolgoz tudok elképzelni. Könyörgöm, másunk nincs?

Nem mondom, hogy egy Barényi Béláról szóló dokumentumfilm (hogy például szakmájában világhírű mérnököt említsünk) ugyanolyan közönségsiker lenne, mint a Puskás Hungary, sőt, azt sem állítom, hogy egyáltalán lehetne másról ilyen színvonalú filmet csinálni, de meg kellene próbálnunk, mert lassan már kizárólag Puskásékra alapítjuk az országimázsunkat, amit lassan más is meg fog unni, és pár éven belül (amikor az utolsók is meghalnak, akik még látták játszani Puskást) senkit sem fog érdekelni, arra mérget vehetünk.

Hogy miért kizárólag az Aranycsapatról beszélünk ennyit? Mert biztonságos téma. Mert gyakorlatilag az egyetlen, amiben politikai nézettől függeltelnül mindenki egyetért. Mert mindenki imádja őket, mert mindenki hálásan emlékszik vissza rájuk. Mert nem lelkesedni értük épp' olyan szalonképtelen, mint éltetni Rákosit. Mert Aranycsapat az egyetlen olyan pontja a közgondolkodásnak, amit lilapulcsis bölcsészek "társadalmi konszenzusnak" neveznek. Közben elfelejtjük, hogy évtizedekig ugyanazokkal a kiöregedett futballsztárokkal haknizni NEM MENŐ.

Nemrég volt egy érdekes poszt a webisztánon a magyar nyelvű webes tartalmakkal kapcsolatban. Ebből kiderült, hogy 2010. januárjában 210.000 blogbejegyzés született itthon. Nos, a januári öt bejegyzésem bizony könnyedén elveszik ebben az óriási zajban.

Bár nem szeretnék magáról a blogolásról blogolni, egyrészt mert „beteg tudományok azok, amelyeknek tárgyuk önmaguk”, másrészt pedig nem szeretném elvenni a nálam sokkal avatottabbak - például az Urban Buddha - témáját, de van néhány észrevételem.

 

Persze a Kicsi.Sáti.Közlönyből is lehetne szakmai blogot faragni a nagyobb látogatásért, vagy Brúnó lehetne a gonzoújságírás hőse, netán szintén Brúnó köré felépülhetne egy, Nathanp Tardájához vagy Izomtibihez hasonló (bár hangvételében gyökeresen más) irodalmi valóság,netán politikai köpködő, de egyiket sem tervezem.

 Harcsa Veronika - Feeling good

Sajnos szomorú hírt kaptam ma: elhunyt Dr. Boytha György Tanár Úr, a magyar nemzetközi jogtudomány jeles alakja, volt nagykövet, a Genfi Állandó Képviselet egykori vezetője, többek között a PPKE JÁK tanára.

Azt hiszem, mindannyian ilyennek képzeljük a jogászt és az egyetemi tanárt. Nem pusztán szakember volt, de kifogástalan pedagógus is, aki nem csak csodálatraméltó szakmai múltjával, de emberi nagyságával is maradandót alkotott. Elcsépelt közhely, de "ember maradt az embertelenségben": 1952-es - politikai okokból történő - letartóztatása sem törte meg, szabadulása után fantasztikus pályát futott be - kizárólag a saját erejéből, páratlan eltökéltséggel.

Azt hiszem, hogy amikor először eszünkbe jut az, hogy jogászok legyünk, mindannyian ilyennek szeretnénk látni későbbi önmagunkat. Nekem ő volt az igazi értelmiségi úriember megtestesítője, aki türelemmel kezelte néhol bizonyára kellemetlenül buta hallgatóit, és számomra korábban elképzelhetetlen módon egyenragúként kezelte a gondjaira bízott diákot. Felsőoktatásban felettébb ritka módon nevelt is - sosem direkt módon, hanem csendesen, példával, egyetlen szemüvegvillanással, vagy akárcsak azzal, ha átható pillantással rád nézett.

Emlékszem, méla elsősként ténferegtem az épületben - és bizony eltévedtem. Az első szembejövőtől kértem útbaigazítást; olyan hihetetlenül közvetlen módon segített, amilyennel talán azóta sem találkoztam. Óráin pedig nem csak a szakmáról tanultunk, de európaiságot, emberséget és alázatot is igyekezett átadni, annak a nagy jogászgenerációnak volt tagja, amelyre lelkünk mélyén mindannyian hasonlítani akarunk, és akik talán már soha többé sem fognak születni - pedig óriási szükség lenne rájuk. Boldog vagyok, hogy még tanulhattam tőle.

Boytha György 80 éves volt. Nyugodjék békében! 

Update: a Pázmány Péter Kat. Egyetem Jog- és Államtudományi Karán rövid megemlékezés lesz, ahol közeli kollégái, barátai, Karunk vezetői idézik fel emlékét.
A megemlékezés időpontja: 2010. február 18. (csütörtök) 17.30
Helyszín: II. János Pál pápa terem (1088 Budapest, Szentkirályi u. 28-30.)