Nem, nem a CSI:Miami promója fog következni, megígérem.

Brúnó hunyorogva lépett ki kedvenc munkahelyéről a vakító későtavaszi napsütésbe, és egy pillanatnyi megtorpanás után sietős léptekkel elkocogott valamerre a városközponttal átellenes irányba. Hősünknek volt egy különös jellegzetessége: ha nagyon sietett, kicsit csámpás léptekkel kacsázott. Nem a lábfejét fordította ki, inkább valahogyan a bokáját emelgette furán. A járókelók nem foglalkoztak a sietős ifjú harcossal, bár az unatkozó parkolóőrök érdeklődve nézték kacsázó járását. Minthogy kacsák nem szoktak sietni, sokan csak most kaptak némi képet arról, hogy milyen lehet egy kacsa, ha siet.

Hogy hová sietett ennyire kedvencünk? Nos, a válasz egyszerű. Látni akarta a Valakit, hogy újra hallhassa a hangját, belepillanthasson melegbarna szemének feneketlen mélységeibe, és érezhesse bizonytalan ölelését.

Brúnó kisvártatva megérkezett céljához, majd kissé bosszúsan vette tudomásul, hogy ott már várja a Tündér. A fenébe is, hogy nem tudok gyorsabban ideérni - gondolta hősünk - már megint neki kellett várnia rám. A Lány csillogó szemmel odalépett hozzá, majd megismétlődtek az előző találkozás tétovázásának tánclépései.

A többi pedig történelem.

The Verve - Love is noise

Kávézószpotting

Kecskemét belvárosába már nagyon kellett egy ilyen hely. Egy kávézó, amely különösebb feltűnés nélkül üzemel, ahol egyenletes a kiszolgálás minősége, és bár sosem érnek meglepetések, de legalábbis kellemetlen élmények sem.

Nagyon kellett már egy kedves, pici beülős hely, ami nyugodt és családias, és ahol nem fordulnak meg tömegek, de ahol már a második látogatás alkalmával is a törzsvendégeknek kijáró megértéssel kezelik a vendéget.

A helyre nem kell túl sok szót pazarolni, egy kis alapterületű, de kellemesen berendezett, galériás klasszikus kávézó, szerencsére a mostanában szokásos dizájnmellényúlásoktól mentes, világos belső térrel.A kiszolgálás elég gyors és figyelmes, de semmi különös extrát sem tapasztalunk – bár ez egy napközbeni-kora esti beülésnél inkább előny és nem hátrány.

Az itallap nem túl terjedelmes, de épp megfelelő, a kávék minősége pedig egyenesen kitűnő. Az árak belvárosiak, de megmaradnak a normális, nem túlzott szinten.

Bizonytalan ölelések

Brúnó feszülten üldögélt egyik kedvenc kávézója kissé kényelmetlen székén, és éppen huszadszor ellenőrizte magát aggályosan – hiszen szokatlanul izgult. Nyugalmas tavaszi délután volt, az épp virágozni kezdő orgonák illata már megelőlegezte az ideális hangulatot, az unott vendégek pedig pont megfelelő távolságra ültek ahhoz, hogy üres fecsegésük ne legyen túl zavaró a Tisztátalan Dzsentri terveihez.

 Gonzo - Peeping Tom

Nos, egyes filológusok szerint Pandóra szelencéjében volt valaha mindazon rossz, amely az emberiséget sújtotta. Ezek a tudósok azonban tévednek: Pandóra ugyanis nem egy, hanem két szelencét kapott anno Hermésztől. A másodikban a báj, a kecsesség és a finomság lakoznak.

Egészen mostanáig Brúnó is úgy hitte, hogy itt csak egy doboz létezett. Az a bizonyos. Amiben miután a rosszak kirepültek, nem maradt más, csak a remény - hiszen így szólt az ókori mítosz. Most azonban belátta, hogy klasszika-filológusok és egyéb áltudósok tévedtek, valóban létezik egy másik is, most legalábbis jött valaki, aki megmutatta számára ezt a sosem látott titkos ládikát.

 Moby - Lift me up

Nos, ha minden igaz, akkor hamarosan vége a 2010-es tavaszi választási idénynek, a kampánymunkások megnyugodva hátradőlhetnek, a politológusok még néhány napig írhatnak magasröptű elemzéseket, a választópolgárok pedig némi rágcsálnivaló társaságában megnézik az eredményeket a tévé előtt, majd boldogan aludni térnek.

Napközben látszott, hogy a megszokottnál kevesebben mennek el szavazni a második fordulóban (engem ez mondjuk nem érint, már az első fordulóban győztest hirdettünk), és talán el kellene gondolkodnunk, hogy vajon mi az érdektelenség oka?

Azt hiszem, mindenki belefáradt az évek óta túlpörgetett kommunkiációs háborúba, az emberek egyszerűen ugyanúgy ráuntak a pártok reklámhadjáratára, mint a fejfájáscsillapítók és mosóporreklámok özönére. No de vajon miért?

Nos, a válasz egyszerű. Senki sem szereti hosszú ideig becsapottnak érezni magát. Az elmúlt évek kormányzati kommunikációja pedig egyrészt nyilvánvaló hazugságok sorozata volt, amely már-már komikumba fulladt; másrészt pedig a túlontúl látványos botrányokat követő röhejes szerecsenmosdatás - jogszabályalkotást, pályáztatást és hivatalos ünnepeket kampánycélokra használni pedig minden, csak nem elegáns.

A másik oldalról pedig látnunk kell azt, hogy senki sem szereti hosszú ideig rosszul érezni magát. A túlhajszolt közérzetkampányok, amelyek egyik oldalról az elszegényedés, és másik oldalról pedig az állítólagos kirekesztés vízióját láttatták, bizony unalmasak voltak.

Most mindenesetre itt a munka ideje. Gratulálok a győztesnek!

Kellemes áprilisi este volt. Az a fajta tavaszi este, amikor a legjobban esik mászkálni a városban, amikor végre jókat lehet nyitott napfénytetővel autózni Dörmivel, amikor okosakat lehet beszélgetni végre kinn is, és amikor bőszen lehetne ünnepelni azt, hogy élünk.

Fentiek helyett Brúnó az íróasztalánál szipolyozta magába a nagybetűs Tudást, mindeki által elfeledett marginális iparjogvédelmi szabályok különféle kivételeit, és a több napos olvasgatástól gyulladt szemeivel kábán meredt a tankönyvre. Háttérben a bekapcsolt rádióból halkan zümmögött a Kossuth rádió késő esti beszélgetős műsora, amelyben egy kötött kardigános szociológus szőtte álmosító gondolatainak pókhálóját a hazai frissdiplomások álláskeresésének buktatóiról, és igyekezett újradefiniálni az értelmiségi lét fogalmát, lehetőleg persze úgy, hogy abba csak az általa kiválasztott filológusok szűk köre essen bele. Hősünknek ekkor valahogy kevéssé tűnt reményteljesnek az, hogy az általa névről nem ismert bölcs őt is belevenné ebbe a remek halmazba.

Még csodálatosabb tavaszi nap volt. A permanensen bekapcsolt rádió halkan zümmögött, hősünk pedig a tanulás közepette aggódva várt egy levelet, amely - rövidsége dacára - be tudta aranyozni a napját. Levelet, olyasvalakitől, akire bár még nem mondhatjuk, hogy ismerjük, levelet kapni tőle mégiscsak egyike a legjobb dolgoknak a világon. Brúnó eleve imádott levelezni. Egyrészt imádta a várakozás romantikáját, ha tehette volna, akkor klasszikus, postai leveleket is bőszen küldött volna, de még az e-mail is megfelelt. Imádta azt a feszültséget, amit a feladó nevének megpillantása okozott, imádta a bontatlan üzenet apró és titkos misztériumát, és imádta a levélírás közben még formátlan gondolatok születését is. Valaki olyantól levelet kapni, aki ráadásul kedves is, már-már gyerekes örömmel töltötte el.

Hősünk kilépett kedvenc munkahelyéről, majd rövidesen a szemközti kávéházba vette az irányt. Háta mögött unottan sétált ki a többi irodista is, és a menetrendszerű bombariadó, mely egyes perekhez menetrendszerűen hozzátartozott, egy nem várt szabad délelőttel lepett meg mindenkit. Úgy gondolta, hogy méltó folytatása lenne e remek napnak, ha egy csésze "kitttünő" kávét szürcsölve álmodozna a csodálatos jövőn, és azon a napon, amikor az akták szélére már ő firkantja az utasítást utánozhatatlan kézírásával.

Hősünk aggódva rohant fel a kórház lépcsőjén, lóbálva szatyrát, amiben a beteglátogatáskor elengedhetetlen elemózsia lapult. Előző délután hozták be nagymamáját, a számára létező egyik legfontosabb személyt, aki valahogy mindig is kortalannak tűnt Brúnó számára. Az egyik legbiztosabb pont ő kedvencünk életében, igazi vasakaratú matriarcha, akinek szívében a világon fellelhető kedvesség jó része, ám legalább ugyanakkor makacsság is lakozik. Nem is hinnénk, hogy ez az apró néni milyen csodálatos akaraterővel bír, ám most beteg. Beteg, és Brúnó pedig aggódik.

Nemjuci - Nem

Történt, hogy Brúnó még a nagy ünnep előtt elment egy hipermarketbe. Bár gyakran vásárolt, de barátunk nem különösebben szerette a nagy alapterületű élelmiszerboltokat. Nem elsősorban a multikkal volt baja, nem - a vásárlóközönség többi tagja nem volt szimpatikus.

Mégis, mi lett volna szimpatikus az újrahasznosított, darált PET-palackból kreált akciós zoknkiba belefeledkezett decens családanyákban, a hétvégi nagybevásárlást tökéletes családi programnak tekintő csapatokban, az unalomtól katatón pocakos, pufidzsekis apukákban és kaotikusan szaladgáló, hangosan üvöltő, neveletlen gyermekeikben. Vagy a parkolói tülekedésben, ahol nagyjából akkora annak az esélye, hogy nem húzza meg az autódat valami hétvégi pilóta, mint a roncsderbin (mondjuk erre eddig nem került sor, de csak azért, mert hősünk a bejárattól legtávolabbi helyen áll meg).

Amíg sorban állt a pénztárnál, hősünk arra gondolt, hogy nagy hiba, hogy nem szociológusnak állt: egy kedves péntek délután gyönyörű tanulmányt lehetne írni "A posztszocialista társadalom fogyasztói kultúrájának kérdései a hipermarketek műanyagáruinak tükrében" címmel.

Brúnó sosem értette, hogy miért kell az öttagű családnak egymás mellett, kizárólag szélesen gesztikulálva képesek vonulnia? Hogy miért nem lehet a bevásárlókocsit úgy leparkolni, hogy közte és a raklapnyi akciós "égigérő vascsicsergő" között ne férj el? Vagy ha már úgy van leparkolva, akkor miért lehet kizárólag aggresszív pofavágások közepette arrébbhúzni?

Ahogyan azt sem értette hősünk soha, hogy tényleg annyira éhes-e mindenki, hogy nem bírja ki a pénztárig a túrórudi, sajtos stangli és társai nélkül, muszáj azt már a gondolák között majszolnia? Netán ezen lények különleges emberszabású rágcsálók, akik félnek, hogy ha nem harapnak a kiflibe, akkor a kelleténél hosszabbra nő a foguk?

Ünnep előtt ezek a problémák mindig sokkal nyomasztóbbak. Mindenki jobban siet, mindenki türelmetlen, hogy idejében el tudjon készülni a sonkával-tojással - ennek ellenére mindenki ráérősen bámul a raklapokszám heverő horpadt csokoládényuszikra és - valószínűleg az eladatatlan szaloncukrokból újrahasznosított - nugátízű pirostojásokra, orrfacsaró locsolókölnikre.

Jövőre éjjel-nappali hiperbe megyek, hajnali háromkor. Vagy kisboltba, az biztos.

Larry Hangman - Fogyasztó

Régóta van véleményem Geréb Ágnes és az otthonszülés ügyében, de egyrészt a téma gyermektelen férfiként egyelőre nem érint, másrészt pedig a doktornőre túl sok szót kár pazarolni, most azonban újra előkerült a történet - én pedig nem tudom megállni, hogy ne szóljak hozzá.

Nos, adott az otthonszülés elterjesztéséért harcoló orvos, Geréb Ágnes, aki néhány évvel ezelőtt elkövetett egy szakmai hibát, ami egy ember életébe került; az illetékesek pedig vizsgálódni kezdtek, majd a PKKB az esetet emberölésnek minősítette. Viszonylag könnyen belátható, hogy ez a minősítés megáll, hiszen a doktornő valaki más - ha mégoly fiatal személy is a sértett - halálát okozta.

A Btk. 166.§ (1) bekezdése szerint: "Aki mást megöl, büncselekményt követ el, és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."

Nem értem a doktornőt. Állítja, hogy nem hibázott. állítja azt is, hogy nem jegyzőkönyvezték a vallomását pontosan. Nos, ilyen - ha elő is fordul - olyan eljárási hiba, amit könnyedén ki lehet küszöbölni. Mindenesetre hiba lenne, ha a Geréb Ágnes pajzsra emelésével megúszná a neki kijáró szankciót, legalább a senki által sem vitatott orvosi műhiba okán.

Bevallom, nem különösebben értem a szülés helyén való hisztériát. Rendben van, van, akit megnyugtat az, ha otthon, ismert környezetben élheti át a szülővé válás élményét, de ne feledkezzünk meg egy fontos tényezőről: az, hogy a szülés ma már nem jelent különleges kockázattal járó eseményt, nagyrészt Semmelweis Ignácnak, a kórházi körülményeknek, és bizony, a képzett orvosoknak, nővéreknek köszönhető. Az, hogy bármilyen komplikáció esetén ott a gyors segítség, talán megfizethetetlen.
A XX. század egyik legnagyobb vívmánya volt az orvosi ellátás kiterjesztése, mindenki számára hozzáférhetővé válása.

Geréb Ágnes, és barátnői szerint mindenkinek joga van megválasztani, hogy mi lesz vele. Ez tény, azonban azzal, hogy valaki veszélyezteti egy más, megszületett (ugye itt nem pusztán magzatról beszélünk, hanem egészséges, életképes csecsemőkről, akiknek nem több hónap, hanem egy-két óra van az emberré válásig) ember életét, nyilvánvalóan semmivel sem jobb, mint a két éves gyermekét halálra éheztető, szülőnek nem nevezhető biológiai tenyészet.

Persze, mindenkinek joga van megválasztani a saját magán végzett beavatkozásokat - joga van vissza is utasítani azt. Itt azonban nem pusztán a saját egészségét érinti a beavatkozás, hanem a gyermekét is. Bárki dönthet úgy, hogy belátása teljes birtokában bevállal valamit, ami akár a halálát okozza - mások életével azonban nem rulettezhet senki, még akkor sem, ha az a más történtesen az ő gyermeke.

Nem, nem vagyok mindenek felett magzatvédő. Hiszem, hogy van eset, amikor az abortusznak igenis lehet jogosultsága - itt azonban gyökeresen más a helyzet. Itt ugyanis rosszul értelmezett transzcendes maszlag érvényesülése okán fellép egy törpe kisebbség, akik lehetnek akármilyen jól felkészült, bár rövid gyorstalpalón képzett dúlák (legyen mondjuk bába, oké?), azt érzékeltetik, mintha ez lenne a hazai trend.

Nos, nem vagyok sem nőgyógyász, sem pszichológus. Mindenesetre nehezen látom át az otthonszülés és a "Napvilág Születésház" kapcsolatát, hiszen ha nem otthon akarok szülni, akarok elmehetek kórházba is, nem? Nem értem azokat a hangokat, akik szerint az egész hisztéria pusztán a nőgyógyászok láthatatlan légiójának bosszúja a szakma íratlan szabályait megsértő hős ellen - bár nem is tisztem megérteni, átérezni az egész körüli felhajtást.

A doktornő úton-útfélen hangoztatja, hogy hiányzik az otthonszülés szabályozása - nos, van egy ötletem. Mindenki ott szül, ahol akar. Feltéve persze, hogy gondoskodik vészhelyzet esetén megfelelő ellátásról, azaz vagy megállapodik egy szülésszel, vagy bejelenti a kórházban, hogy ez a terve, és esetleg, ha úgy alakul, akkor jönni. E mellett természetesen befizeti az ő külön ellátásának pluszköltségeit, azaz a készenlétben álló mentőt és az orvost, hiszen senkinek sem kötelező finanszírozni az ő hobbiját, a közösség pedig a sztenderd, kórházi szülést továbbra is biztosítja, mint minimumcsomagot. Ha pedig bárki hibájából mégis meghal akár a baba, akár az anya, úgy aki hibázott, az feleljen. Még akkor is, ha dúla.

Mindenesetre őszintén remélem, hogy majd, ha ott tartunk, a gyermekem steril, ellenőrzőtt, biztonságos körülmények között fog születni, ott, ahol van felkészült személyzet, és profi felszerelés - tehát egy jó kórházban.

Bár ritkán – szinte soha – foglalkozik a Kicsi.Sáti.Közlöny politikával, azonban most kivételt kell tennünk. A Bács-Kiskun Megyei Bíróság Zuschlag Jánost elsőfokon nyolc év hat hónapi szabadságvesztésre ítélte.

Valahogy sokkal jobban szeretem az európai filmeket az amerikaiaknál. Unom a hollywoodi kliséket, a kötelező happy endet, és nagyon unom örökké ugyanazokat a színészeket látni. Nem köt le az öncélú trükkhalmozás, az állandó CGI-kényszer sem.

Éppen ezért örültem, amikor feltűnt egy néhány évvel ezelőtti (2006) francia thriller, ráadásul Sophie Marceau főszereplesével, az Anthony Zimmer.

Maga történet nem túlbonyolított: Anthony Zimmer zseniális bűnöző, akit keres a rendőrség, illetve - miután pénzmosással foglalkozik - megbízói, az orosz maffia, a Törvény Tolvajai is. Senki sem tudja hogy néz ki, miután nemrég plasztikai műtéten esett át, a rendőrök tehát ráállnak a barátnőjére, Chiarára (Sophie Marceau), akinek az a feladata, hogy elcsábítson egy férfit, akire így rátereli  gyanút. Francois (Yvan Attal), a szürke kisember, akivel a Nizza felé vonaton ismerkedik meg hősnőnk, gyökeresen más világ: magányos, kissé csóró, ráadásul enyhén depressziós is - minden adva van tehát ahhoz, hogy esetlenül mozogjon a Riviéra álomvilágában, ráadásul ismeretlenek figyelni és üldözni kezdik, illetve lassan kezd beleszeretni Chiarába.

Úgy látszik, szerencsém van az elsőfilmesekkel: Jerome Salle, a film rendezője és forgatókönyvírója ugyanis szerintem nagyot alkotott. A történet ugyanis folyamatosan izgalmas, méghozzá az időt nem elcsépelt akciójelenetekkel tölti ki, hanem a feszültséget a két főszereplő párbeszédei keltik, fűszerezve a zseniális rendőr, Akkerman (Sami Frey) húzásaival.

Sophie Marceau szokás szerint csodálatosan játszik. Fantasztikusan alakítja a szeretőjéért aggódó, érte mindent megtenni képes szerelmest, de megjelenik a jelentéktelen fordítóhoz, Francioshoz fűződő vonzalma is. A vonatjelenetük, ahol megismerkednek, egyszerűen példaértékű, mind Sophie jutalomjátéka, mind pedig - a számomra eddig ismeretlen - Yvan Attal szerencsétlenkedése szempontjából. Francois személyisége elsőre megkapó: át tudjuk érezni a helyzetét: a vonaton leül vele szembe egy csodálatos nő, aki félreérthetetlenül flörtölni kezd vele, ezt észreveszi. Na de pont vele? Ez lehetetlen!

Francois, az értetlen, meglepett szürke egér, aki el sem hiszi, hogy vele ez megtörténhet, aki nem érti, miért lőnek rá, aki aztán furcsán beletanul a menekülésbe - hogy a végén aztán átvegye az irányítást, és hőssé váljon - mi pedig megtudjuk azt is, hogy ki valójában Anthony Zimmer. Anthony Zimmer, aki valójában olyan, mint Godot (Godot-ra várva), folyamatosan hallunk róla, de nem látjuk. Közben a szerencsétlen néző mindenkit meggyanúsít magában azzal, hogy ő maga AZ.

A látványvilág gyönyörű. Denis Rouden, az operatőr nagyot alkotott. Nem kiemelkedően nagyot, de nekem nagyon tetszenek mind a párizsi, mind a vonatos részek, Nizza pedig olyan, amilyennek innen hisszük: álomszerűen szép.

Az Anthony Zimmer igazi tavaszi, könnyed kis film, kár, hogy anno moziban nem láttam - bár itthon csak artmozik vetítették, illetve a Francia Filmnapokon ment.

Anthony Zimmer - Trailer